Egy év a rendszeres sport útján: mit tanultam, és hogyan tovább?

Tegnap múlt egy éve, hogy elkezdtem az Anyatest projekt Turbó edzésprogramját. Nem tudtam, mennyire fogom szeretni, és mi lesz belőle. Korábban is edzettem itthon, de a legalább heti négyszeri edzés ezzel a programmal lépett be az életembe. Ráadásul a korábbi edzéseim nem voltak profin felépített folyamattá szerkesztve. Mit jelentett az elmúlt egy évnyi rendszeres sport, és hogyan, merre tovább egy év után?

Az a típus vagyok, aki egy idő után elunja azt, amit épp csinál, és új élményeket keres. A sporttal is így volt ez eddig, kivéve a jógát, amit viszont tizenéve nem tudok megunni. Szóval tavaly ilyenkor, amikor a valóban rendszeres sport az Anyatest Projekt edzéseivel be-, pontosabban visszakúszott az életembe, még nem tudhattam, mi lesz ebből, mekkora kitartással csinálom majd ezt az egészet, és mikor akarok majd megint valami egészen mást.

A rendszeres sport az, amit szeretek

Nos, jelentem, még mindig az Anyatest Projekt-tel edzek. Programról programra növelem az intenzitást, időnként váltok a szintek között, de alapvetően még mindig az ő edzéseiket tolom. És nem, még egyáltalán nem unom. Nekem nagyon bejön ez a flow-os, erősítős, nem ugrálós, valóban nőkre, anyákra szabott edzésforma, időtartamban is, motivációban is, erősségben is, „bővíthetőségben” is. Épp ezért most neveztem be a harmadik Power programomra, ismét egy kicsit emelve a tétet. Nem nagyon, csak annyira, amennyire kellemes.

Nekem nem kell az „akarás”

Ez volt egyébként az elmúlt egy év egyik legnagyobb tanulsága is. Az „akarás”, a „teher alatt nő a pálma”, a feszülés nekem nem megy. Igyekszem egyre inkább átállni arra (nem könnyű egyébként, kis hazánkban nem ezt hozza magával az ember az alapértékek közül), hogy a lehető legtöbb olyan dolgot hozzak be az életembe, ami öröm. Ez az, amit sajnos nagyon nem tanítanak a sulikban: hogy egy jó könyv, egy jó zene, és igen, egy jó edzés is, bizony nem a teljesítmény, hanem az öröm forrása. A gyerekek esetében már kezdünk rájönni, hogy akkor tanulnak, ha ez élmény számukra. Akkor magunkat miért sanyargatjuk még mindig a „nagyobb jó”, az eredmény, az „akarás” meg nem tudom milyen hangzatos lózungok nevében?

A rendszeres sport szerintem akkor marad rendszeres, ha az a fél óra is úgy telik el, hogy jól érzem magam közben. Nem utána, nem a mérlegre állva, nem az egy számmal kisebb ruha megvásárlásakor, hanem közben, a sokadik fekvőtámasznál. Ehhez pedig pont annyit kell mindig csavarni a nehézségi fokon, amennyi még jólesik. Lehet, hogy ez kevesebb, mint amennyit akkor bírnék, ha a teljes kidőlés lenne a cél. De nem a teljes kidőlés a cél. A cél a rendszeres sport, és itt a hangsúly a rendszeresen, és a hosszú távún van.

Azt pedig, hogy tényleg mindenben kis lépésekben kell haladni, az életem más területein is alkalmazom. Sosem szerettem a nagy, bátor ugrásokat, mindig biztonsági játékos voltam – és most megint igazolva látom ezt a dolgot. Aki olyan típus, mint én, annak kis lépésekből áll össze az út. És alaposabban megnézve elég messze ellépdeltem a tavaly novemberi állapottól.

A rendszeres sport nem megy motiváció nélkül

Az is érdekes, hogy ahhoz, hogy a rendszeres sport ritmusa megmaradjon az életemben, még mindig kell az időkorlátos, vezetett program által jelentett motiváció. Alapvetően fegyelmezett tudok lenni abban, amit szeretek, de most kell az a kis rugdalás, hogy be kell osztani egy hétre az edzéseket, mert utána eltűnnek. Az, hogy 21 nap alatt képes valami szokássá válni, egyszerűen nem igaz, vagy legalábbis messze nem minden esetben. Ki fogom próbálni azt a verziót is, amikor egy időkorlát nélkül megkapott videócsomagot kell végigcsinálni, saját motivációval, saját fegyelmezettségből, de most úgy érzem, hogy még le tudnék ereszteni, el tudnám engedni a gyeplőt, ha nem lenne határideje semminek. Hosszabb, több éves lazulásokat, extrém időhiány alakította szokásokat nem lehet pár hét, de még pár hónap után sem felülírni. Ahhoz idő kell.

És bár amint az a fentiekből is kiderül, a rendszeres sport nálam nem az eredménycentrikusságról szól, azért összefoglalom, mi változott az egy év alatt. Először is az erőnlétem, nagyon sokat. Időnként megcsinálok egy-egy random Youtube edzésvideót, és most olyanokat is simán bírok, amelyeknek tavaly még a felénél kidőltem volna. Aztán az, amit a tükör mutat. Végre van rendes hasizmom, és minden más helyen is érzem, hogy definiálódnak végre az izmok. Jobb tükörbe nézni, na. És mindez szellemileg is karban tart, ha fel akarok ébredni reggel (nehezen megy), végigcsinálok egy edzést, és máris jobban érzem magam.

Szóval megyek tovább, ismét emelve kicsit a tétet, erősítve az edzést. Megengedve, hogy ha jól megy, még többet erősítek rajta, ha meg nem megy, akkor visszaveszek, és lassabban lépegetek. Hétfőn indulok…

Köszönöm, ha megosztod a linket, a cikket viszont légy szíves, ne másold. Gyere beszélgetni a Zöldsaláta Facebook-oldalára vagy az Instagramra!

Ésszel, szívvel, lélekkel: Judit

Fotók: Pixabay.com Judit