Akkor most már kimondhatjuk, hogy hivatalosan is vakáció van, méghozzá egy rendkívüli tanév rendkívüli vakációja. Az online oktatás három hónapja után mindenki igyekszik levonni a tanulságokat, és ahogy elnézem, a vélemények többsége nem túl hízelgő. Nem tagadom, voltak nehézségei a dolognak, de most mégis (megint) szembe mennék kicsit az elégedetlen fősodorral, és elmesélném, milyen tanulságokkal járt az online oktatás egy több évtizede szabadúszó szülő szemüvegén keresztül.

Online oktatás 01

Kezdjük ott, hogy nem, tényleg nem volt könnyű. Ott, ahol a szülők dolgoztak, azért nem, ahol meg legalább egy szülő otthon volt, ott meg azért nem, mert egy személyben kellett az illetőnek gyerekellátónak, házitanítónak, és esetleg még home office-ban ténykedő munkaerőnek is lennie. Ha az utóbbit ő is csak most kezdte hirtelen szokni, akkor ez is plusz teherként jelentkezett. A többihez meg csak annyit tennék hozzá, hogy vajon mond valamit valakinek a „láthatatlan munka” fogalma?

Ráadásul egy hétvége alatt kellett átállni a hagyományos rendszerről a távoktatásra. A kanyarban sem volt a kidolgozott rendszer, meg az online tananyag. Mindenki úgy boldogult, ahogy tudott. Szóval nem csoda, hogy mindenki kidöglött mostanra.

Otthonoktatás és stressz
Stresszeltünk rajta? Naná! Sok dolgunk volt vele? Persze. De vajon miért is?

Az online oktatás hibája, hogy a gyerek nem önálló?

A leggyakoribb panasz ezzel kapcsolatban viszont az volt, hogy a szülőnek azért lett durva mennyiségű plusz feladata, mert a gyerek nem tud önállóan tanulni. No, itt azért álljunk meg egy szóra! Biztos, hogy itt az online oktatás a hibás?

Nem inkább az az évszázados szocializáció, hogy a gyereknek az a dolga, hogy mások által beosztva reggel nyolc és nyolc negyvenöt között kihozza magából a matematikai készséget, majd kilenctől kilenc negyvenötig szuper nyelvérzéke legyen, tíztől képes legyen jó eredményt futni a Cooper-teszten, majd tizenegytől sorra kerüljenek a képzőművészeti adottságai vagy a verselemzéshez szükséges absztrakciós készség és irodalmi fogékonyság?

Félreértés ne essék, nem az iskolák, pláne nem a pedagógusok tehetnek minderről. Egyszerűen az ipari forradalom óta (az meg elég régen volt) arra van beállítva a rendszer, hogy a gyerek lehetőleg már az óvodában szokja meg, hogy a munkahelyről nem lehet elkésni, és pisilni is akkor lehet kimenni, amikor épp szünet van. Bioritmustól, egyéni nyafogástól függetlenül. Későn fekvő – későn kelő emberek generációi vonszolták be magukat a reggel nyolcas csengetésre, hogy aztán nagyjából kilencig – fél tízig azt se tudják, merre vannak arccal. Tudnék mesélni az első, napláne nulladik órában megírt matek dolgozatok szépségeiről. Holott lehet, hogy ezek a feladatok negyedik órában már nem jelentettek volna nehézséget.

Iroda
Tessék mondani a munka az, amit hivatalban, munkaidőben, a hétfőt utálva végzünk? Vagy lehet máshogyan is?

Hogy látjuk a munkát?

Ebben a több évszázados rendszerben alakult ki az is, hogy sok ember az egyetemen szembesült először azzal, hogy hogyan kell önállóan megírni egy beadandót, hogyan kell forrásjegyzéket összeállítani, vagy épp szabályszerűen idézni más művéből, úgy, hogy az tényleg idézet és ne plágium legyen. És ez termelte ki azt is, hogy a „jó szakmának” meg a „biztos állásnak” még mindig durva kultusza van itthon.

Ennek nyomán – terjedjen akármennyire is a digitális nomád életmód, a vállalkozói és a szabadúszó létforma – néznek még mindig kicsit furán a szabadúszókra. Ezért kaphatja meg még mindig az újságíró, hogy „meg lehet élni ebből az írogatásból?”, és a tánctanár, meg a kézműves, hogy „de jó neked, hogy fizetnek a hobbidért”. Ezért lesz nagyon sok szabadúszó csak akkor szabadúszó, amikor végképp beelegel a kötött munkától – ahelyett, hogy ez is kezdettől fogva egy valid opció lenne mindenki szemében. Mert a munka a közgondolkodásban olyasmi, amit egy munkahelyen, íróasztalnál, főnökök és munkatársi klikkek vigyázó szeme előtt végzünk, lehetőleg kicsit nehéz szívvel, mert hát nem lehet ám azt csinálni, ami jólesik.

Online oktatás 03
Tetszik vagy sem, de most neveljük a jövő munkavállalóit

Az online oktatás meg a jövő munkavállalója

Eközben pedig nincs olyan nap, hogy ne látnám legalább kétszer leírva, hogy a jövő munkavállalója a vállalkozó, a digitális nomád. Meg azt is, hogy ennek „ára” van. Nos, szerintem az, hogy megtanulunk önállóan, határidőre elvégezni egy feladatot, és nem feltétlenül a harmadikán menetrendszerűen érkező fix fizetéssel számolunk, az nem „ár”. Az egy másfajta munkamódszer, amit ugyanúgy meg kell tanulni, mint ahogy megtanuljuk a munkahelyi menza összeszokott társaságainak erőviszonyait, és a főnök napi hangulatát értelmezni.

Na, az online oktatás révén pont erre kaptunk egy marha nagy lehetőséget. A gyerekek megláthatták, milyen az, ha a saját tempójukban végezhetik el a feladatokat. Ha kelhetnek reggel tízkor, és ha ilyenkor még nem pörög rá az agyuk a matekra, akkor kezdhetik a törivel vagy a kötelező olvasmánnyal a napi tananyagot. Nagy szabadság ám ez, viszont sokkal jobb eredményeket ad, mint például reggel nyolckor matekdogát írni. És persze felelősség is, hiszen vannak határidők, amit nem ajánlatos ellazázni. Viszont megmutatja, hogy a jövőben sem az az egyetlen lehetőség, hogy reggel nyolckor blokkolás, és máris tettre készen sorakozó (vagy kávé a büfében). Ehelyett lehet a feladatokat akár sorrendbe is állítani, saját ritmusunkhoz, teherbírásunkhoz alkalmazkodva.

Online oktatás: mindenki úgy boldogult, ahogy tudott
Mivel egy hétvége alatt kellett átállni az online-ra, mindenki úgy boldogult, ahogy tudott. Épp ezért kár a kiforrott online tananyagot számon kérni az iskolákon

45 perces órák otthon? Minek???

Bevallom, nekem eszembe sem jutott minden nap 45 perces órákat tartani a gyerekeknek. Volt olyan videó, ahol egy szülő arról panaszkodott, hogy ő bezzeg minden órát megtart, és már nem bírja – de könyörgöm, minek? Reggel megnéztük a feladatokat, megbeszéltük, mit kéne elvégezni, mivel kezdjük, mivel folytatjuk. Ha valami megvolt húsz perc alatt, örültünk, ha másfél óra alatt, akkor alaposabban átvettük. Volt, hogy este nyolckor fejeztük be, mert mindenki elnyünyizte a délelőttöt, de meglett. Volt, hogy kettőre kész voltunk. Még olyan is volt, hogy csúnya tréfát űzött velünk a technika.

Nehéz volt őket motiválni? Persze. Sőt, időnként rohadt nehéz, néha konkrétan úgy éreztem, mintha valami indián szánon próbálnám magam után húzni a családot és annak összes feladatát. De ez nem kizárólag az online oktatás gondja. Az online oktatás éppen arra adott lehetőséget, hogy ez idővel könnyebb legyen. És mily meglepő, tényleg napról napra könnyebb lett.

Online oktatás - több szabadság?
Lehet, hogy most van lehetőségünk kinevelni egy szabadabb generációt?

Tudom, nekünk könnyű – ja nem, csak máshogy nehéz

Azzal is tisztában vagyok, hogy mi sok szempontból privilegizált környezetben élünk. Először is, egy töri-nyelvszakos bölcsész és egy informatikus összeállítású szülőpár esetén nagyjából minden tárgyhoz van segítség a gyerekeknek. Ráadásul ők maguk is könnyen és jól tanulnak. Van itthon informatikai eszköz, és nekünk, szülőknek sem kellett több órás zoom-callokon részt venni, miközben a gyerekek tanulni próbáltak volna. Nekem ráadásul sokkal kevesebb lett a munkám, tehát elvben több időm volt gyerekezni (ennek a bevételemre gyakorolt hatását nem ragoznám, szerintem mindenki sejti a kettő közötti kapcsolatot).

Ráadásul az iskola és a tanárok is maximálisan rugalmasak voltak. Hamar sikerült összefésülni a különböző platformokat, volt, aki online órát tartott, vicces feladatokon keresztül tanított (volt itt jedi-edzés, vakondcsapkodós feladat, meg Star Wars-matek is). Volt, aki baromi érdekes digitális tananyagokat küldött (tudom, mert én is elolvastam, megnéztem), vagy egyszerűen csak tök kreatív feladatokat adott. Esetleg éppen tömbösítve, nagyobb adagokban küldte ki a feladatokat, hogy rendesen bele lehessen mélyedni az illető tudományba. Szóval na, le a kalappal előttük is. Ahol meg némileg elavultnak ítéltük a tankönyv felfogását, ott végre volt alkalmunk beszélgetni a témáról.

Tudom, hogy ez nem mindenhol ment így. Tudom, hogy van, ahol sokan maradtak ki a tanulásból, mert még az áram, meg a meleg étel is probléma, nemhogy az online oktatás. Tudom, hogy van, akit nehéz motiválni, és tudom, hogy van, ahol a szülő sem tud túl sokat segíteni, mert például napközben dolgozik. És azt is tudom, hogy volt, ahol nem kettő, hanem több gyerek próbált egyszerre tanulni, miközben az apuka a konyhából bonyolította a Skype-tárgyalást négy órája. Azt is tudom, hogy a pedagógus és a szülő között sem mindenhol volt meg az összhang. Pontosan érzem, hogy nem lehet mindenkit egy kalap alá venni, nem mindenkinek ugyanolyan élmény az online oktatás.

Rajzoló gyerek
Tudom, a városi középosztály eleve privilegizált- De erre a fűnyíróelv a megoldás?

Az online oktatás, meg a fűnyíróelv

De ez vajon azt jelenti, hogy akkor most fűnyíróelv, online oktatás rossz, tábla-kréta jó, mindenki vissza a suliba? Vagy inkább azt, hogy le kellene vonni a tanulságokat? Beépíteni, ami jó volt, és mindenkinek ott segíteni, ahol arra szüksége van? Nekem már régóta az a benyomásom, hogy az oktatást nem lehet minden aspektusában egyenletesre és egyformára nyírni.

Hogy kicsit korábbról kezdjük, van például olyan család, ahol fontos, hogy a gyerek háromévesen közösségbe kerüljön. És van olyan család, ahol ez erősen felülértékelt és nem feltétlenül szükséges dolog. Az iskolában is más segítség kell oda, ahol a gyerek nagyjából az iskolai menzán jut egyedül meleg ételhez, mint oda, ahol csak az önmotiválásra kellene rászoktatni a kiskorút, vagy épp csak a tanári magyarázat hiányzik neki. Más a nehézség egy kicsi zsákfaluban, mint a pesti lakótelepen, napláne a második kerületben. Más a probléma a tanulási nehézséggel küzdő gyerek számára, mint annak, aki személyiségénél fogva nem bírja a kötött kereteket, de közben a NASA kutatásait tanulmányozza. (És még mennyi árnyalat van ezeken kívül, ezek között és ezeket kombinálva…)

Egyik nehézség sem lekicsinylendő, és hátrébb való, mint a másik, csak máshogy kell segíteni megoldani. Ezt nem lehet egyszerűen annyival elintézni, hogy na, sipirc vissza a padba. Az online oktatás esélyt adott, hogy ezt meglássuk. Meglátjuk? Levonjuk a tanulságokat? Fejlődésre használjuk, vagy arra, hogy visszamutogassunk rá, „ugye milyen rossz volt?” címkével?

Köszönöm, ha megosztod a linket, a cikket viszont légy szíves, ne másold. Gyere beszélgetni a Zöldsaláta Facebook-oldalára vagy az Instagramra!

Ésszel, szívvel, lélekkel: Judit

Fotók: Pixabay.com

2 Comments

  1. Pingback: Törődj magaddal, ez most fontosabb, mint bármikor! - Zöldsaláta

  2. Pingback: Normalis-elet-koronavirus-megszokas-így-szoktuk-kerdesek

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..