Koronavírus, pánik és helyzet – most vizsgázik a velünk élő 20. század

Ez a koronavírus dolog most már tényleg para. Eddig lehetett azt mondani, hogy messze van, meg ugyan már, de most már nem. Most tényleg tudomásul kell venni, hogy nincs mozi, színház, koncert nagyobb buli. Azzal is meg kell birkózni, hogy óráról órára változik a helyzet, vagy ahová tegnap még elmehettél, azt mára bezárják. Közben meg folyamatosan azt érzem, hogy a legnehezebb fal, amit át kell törni, az a velünk élő, rendíthetetlen, betonkemény múlt századi gondolkodás. Ami most vizsgázik éppen. És rendre kiderül, hogy nem fenntartható.

Steigervald Krisztián generációkutató egyik előadásán hallottam, hogy mi, az X-generáció vagyunk azok, akik a személyes jelenlétben hisznek. Nem egy, nem két kortársamtól hallottam már, hogy a személyes kávézást soha nem tudja kiváltani az online beszélgetés. Az online kapcsolatokat meg aztán hagyjuk is, hiszen azok úgysem őszinték, meg úgysem igaziak. Meg különben is, ez az egész online világ csak egy humbug, bezzeg régen, amikor még minden igazi és őszinte volt. Meg személyes, persze.

Olyat is hallottam már, szintén nagyjából velem egykorútól, hogy miért jó az, hogy a dolgozó beviszi a munkát az OTTHONÁBA?! Hiszen az az irodába való, munkaidőben. Oké, elhiszem, hogy nem mindenkinek való a home office, de az otthon és a munkahely ilyen mértékű elkülönülése már megszűnőben van. Terjed ezerrel az online vállalkozás, a home office, és egyáltalán, az online lét, mint életforma. Szóval az ilyen megszólalások egyre inkább perifériára szorulnak, hiszen napról napra bővül azon dolgok köre, amit rendszeresen online intézünk. Ettől függetlenül viszont a személyes jelenlét mindenek felett való tekintélyét – úgy a magánéletben, mint a munkában – eddig kevesen merték megkérdőjelezni, legalábbis negyven fölött.

Ami személyes, az őszinte?

Eközben meg én is, amióta csak lehet, online dolgozom, egy csomó emberrel a neten tartom a kapcsolatot. Történészként meg azt gondolom, hogy a „szuper életet villantok a profilomban” történetet nem az online világ hozta magával, egyszerűen ilyen az emberi természet. Vajon a net nélküli korokban nem volt képmutató ember a világban? Nem volt olyan, hogy díszesen kiöltözve, talpig tekintélyben és tiszteletben baktatott a fogadásra a delikvens, hazaérve meg szépen letette a fogasra a látszatot, és kibújt belőle a messze nem tökéletes, messze nem tekintélyes és messze nem tisztelnivaló? Ó, dehogynem…

Amikor a koronavírus borítja a hagyományokat

Nem azt mondom, hogy normál időkben nem kell egyensúlyt tartani a személyes és az online jelenlét, kapcsolattartás között. Igen, van, amit munkában is személyesen, sőt, értekezleten kell megbeszélni. Van olyan helyzet, amikor hatékonyabb összeülni a stábnak, mint e-mailben egyeztetni. És természetesen van olyan munka, ami nem oldható meg home office-ban, a buszvezető például nehézkesen tudna otthonról buszt vezetni. A barátainkat is meg kell néha ölelgetni személyesen, mert azt tényleg nem tudja kiváltani semmi. De az egyensúly akkor sem azt jelentené, hogy elbillen a mérleg az egyik irányba. Hogy mindent, ami személyes, piedesztálra emelünk, az online-t meg lenézzük, mert az csak pótlék.

Ezek ráadásul most nem is normál idők. Most, hogy itt a koronavírus, erősen vizsgázik éppen ez a nagyon is jelen levő 20. századi gondolkodás a világban. Nagyjából most derül ki, hogy mi az a személyes kontaktus, amire tényleg szükség van, és mi az, amit viszont simán kiválthat valamiféle online megoldás. Hogy meddig tartható az, hogy mindenhová oda kell menni aláírni, minden ügyintézéshez személyesen kell az asztalra csapni egy szekérderék papírt, meg a papírnak a papírját is. Hogy ezzel szemben honnan lehet ezt elintézni simán online is, nagyjából öt perc alatt.

Tudunk rugalmasak lenni legalább a koronavírus idején?

Hogy tudunk-e rugalmasak lenni bármiben, hirtelen megoldásokat előrántva megoldani az oktatást, az ügyintézést, a bármit. Hogy ott kell-e állni valóban a kolléga felett blokkolóórával és kilencfarkú macskával, hogy dolgozzon, vagy megy ez felnőtt módon, egyszerűen határidőre is. (Ez egyébként nem csak a munkaadók zizikéje, én is láttam már olyan embert, aki felett tényleg ott kellett állni, mert azt szokta meg, hogy akkor kell dolgozni, ha látják. Na pont ez a mentalitás, ami most elég nagy nyomás alá került.)

A koronavírus elmúltával nyilván lesz megint színház, mozi, koncert (utóbbit különösen remélem ám, hiszen az is egy olyan dolog, ami élőben az igazi). De talán megszűnik végre az ez „álságos online kontra tiszteletre méltó régi, offline” ellentét. Tudunk majd végre mindkettővel együtt élni, mindkettőt a helyén kezelni. Előnyben részesíteni az offline megoldást, amikor ez a célravezetőbb, de nem lenézni az online-t csak azért, mert az számítógépen, „kütyün” keresztül működik. Mindkettővel kapcsolatban megfelelő óvatosságot és felelős hozzáállást tanúsítani. Tudjon végre ez a két dolog a helyére kerülve, egymással is harmóniában létezni.

És akkor talán a „már megint csak a gépét / a telefonját nyomkodja”, meg a „hamis, nem valódi online világ” kifejezések is kikopnak végre.

Köszönöm, ha megosztod a linket, a cikket viszont légy szíves, ne másold. Gyere beszélgetni a Zöldsaláta Facebook-oldalára vagy az Instagramra!

Ésszel, szívvel, lélekkel: Judit