Nem mindegy, hogy normális vagy csak megszokott!

Amikor valaki azt mondja, hogy hol a mai világban a „normális”, hogy régebben még mindennek megvolt a maga rendje, bezzeg ma minden pusztul és hanyatlik – na, ilyenkor szokott bennem erőteljesen megszólalni a vészcsengő. Mert a legtöbb ilyen fals nosztalgia általában csak a megszokás mellett áll ki. Ami meg, lássuk be, időnként határozottan el tud avulni. Azt ugye senki sem vitatja, hogy ami a középkorban még teljesen megszokott és normális volt, azt ma aligha csinálnánk utánuk szívesen? Kirsty Sedgman brit társadalomtudós, úgy tűnik, hasonló véleményen van.

A megszokott világ összecsap a változással

Régi mániám, hogy a világ elég sok konfliktusa annak köszönhető, hogy aki nem tudja elengedni a 20., sőt, akár a 19. századi gondolkodásmódot, az két kézzel, tíz körömmel kapaszkodik mindenbe, ami a múltban megszokott volt. A világ az viszont megy előre, változik, ráadásul most hipersebességgel. Erre lehet rugalmasan reagálni, és érdeklődve nézni az újat, meg lehet előítéleteket gyártani, és a „normális”, meg az „észszerű” nevében elítélni mindent, ami nem úgy megy, mint mondjuk 30-40 évvel ezelőtt. Ismerősek a mémek a divatbemutatókról? Tudod, ahol a művészlelkű tervező ráaggatja a modellre a kredencet balettcipővel, a mémgyáros meg levonja a következtetést: vége a normális világnak? Na, pont erről beszélek.

Jó modor, rend, tisztelet

Az észszerűtlenség joga – szegjük meg a szabályokat, és a dolgok rendbe jönnek című könyv szerzőjeként Kirsty Sedgman társadalomtudós és kultúrszociológus épp ezt a változást boncolgatja. Annak az észszerűségnek a létjogosultságát, amelyet a társadalmi normák megalkotói kizárólagosnak tartanak. „Jó modor, rend és tisztelet… Ezekre szükségünk van, ebben mindannyian egyetértünk” – írja. – „A mai világ a normák és az észszerűség struktúráira épül, de feltétlenül meg kell kérdeznünk, kitől származnak ezek a normák, és mire valók?” És épp ettől a megkérdőjelezéstől lesz érdekes az egész.

Észszerű vagy megszokott? — Egy csapat nem attól lesz csapat, hogy egyszerre lépnek, mert muszáj

A betűjéhez vagy a szelleméhez ragaszkodunk?

Mert a normák betűjéhez, a dolgok megszokott menetéhez ragaszkodni, akkor is, ha ez épp nem szolgálja sem az együttérzést, sem az egyéni kiteljesedést, vagyis a világ élhetőségét – kényelmes. Nem nagyon kell gondolkodni, elég, ha tesszük a dolgunkat, ahogy a sorvezetőben áll. Megkérdőjelezni őket épp az őszinteség és az egyéni és társadalmi boldogság nevében – na, az már melós. Mert mindent nyilván nem lehet kidobni. Az egyéni boldogság nevében átgázolni mások felett épp olyan gáz, mint mézesmázos udvariassággal, a hagyományok és a megszokott értékek nevében tenni ugyanezt. Vagyis egyensúlyt kell találni a régi és az új, az egyén és a közösség között, az meg nem feltétlenül könnyű. A balansznak pont az a lényege, hogy képlékeny, folyamatosan alakul. Kevés benne a megszokott, mindig újra kell alkotni.

Megszokott vagy empatikus? — A szabály addig jó, ameddig van benne empátia

A megszokott helyett jöhet a képlékeny

Viszont meggyőződésem, és ezzel a könyvben foglaltak szerint, úgy gondolom, Sedgman is egyetért, hogy a merev struktúrák helyett ez a fluid, a helyzethez folyamatosan alkalmazkodó, új gondolkodás vezet el az egyéni boldogsághoz. Boldog társadalmat pedig csak a boldog egyének összessége tud alkotni. Lehet úgy alkalmazkodni a közösséghez, hogy megteszem, mert adott esetben én is számíthatok mások támogatására. Meg lehet úgy, hogy megteszem, mert elvárják – de csak amíg lát a „köz”, mert ahogy elfordulnak, gyorsan szerzek egy kis előnyt, akár mások rovására. (A „megoldjuk okosba” mond valakinek valamit?) Látszólag kicsi a különbség, a gyakorlatban meg óriási. És úgy néz ki, hogy az emberibb, élhetőbb világhoz most épp a merev és idejétmúlt, ámde megszokott dolgok megkérdőjelezése visz. Épp ezért érdemes Kirsty Sedgman könyvét elolvasni. Nem kell egyetérteni vele, én sem tettem mindenhol, őt is ér megkérdőjelezni – viszont el fogsz rajta gondolkodni, az tuti.