Már többször írtam róla a blogon, hogy bár mélységesen hiszem, hogy az önmagunkkal fenntartott jó viszony nagyjából mindennek az alapja, mégis csak korlátosan tudom támogatni a body positivity mozgalmat. Annak szélsőségeit (ld. például Tess Holliday) pedig még annál is kevésbé.  Legutóbb akkor indult el egy beszélgetés a Zöldsali Facebook-oldalán, amikor belinkeltem egy összefoglalót a témáról, amit én nagyon korrektnek érzek. Ennek kapcsán pedig elgondolkodtam az önmagunkkal való jó viszony, divatosabb kifejezéssel élve az önszeretet mibenlétén.

Ezt olvastad már? Az önelfogadás jó oldala, és korlátai

Önutálat és önszeretet

Kezdjük rögtön ott, hogy valóban: a saját testünk (és lelkünk, és személyiségünk, mert erről hajlamosak vagyunk elfeledkezni) utálata még senkit nem vitt előre. Aki utálkozva nézni a saját zsírpárnáit, vagy folyton szégyelli magát az orra, a magassága, a hangos röhögése, a túl harsány vagy túl csendes (a sor tetszés szerint folytatható) személyisége miatt, az egy idő után a motivációt is elveszti arra, hogy elinduljon a fejlődés felé. Aki beleragad az önutálat mocsarába, azt először onnan kell kirángatni, még mielőtt még durvább lesz a helyzet.

Vajon mit jelent az önszeretet?
Te hogy vagy a saját testeddel, lelkeddel?

Az is igaz, hogy mindenkinek joga van akármilyen testben, orrformával, fogsorral, személyiséggel ahhoz, hogy létezzen, hogy jól érezze, vagy szépnek, értékesnek, különlegesnek gondolja magát. Merthogy az. Nyilvánvalóan van olyan ember, aki Tess Holliday alkatára bukik (például van neki férje, aki jó eséllyel azért vette feleségül, mert bejön neki). Van olyan ember, aki Ashley Graham fenekétől esik extázisba. Sőt, olyan is van, akinek Serena Williams az ideális alkat. Másnak meg a tökéletesre formált fitnesz-modellek az esetei. A nők sem egyfajta férfitípusra hajtanak, van, akinek az aputest jön be, másnak meg Jason Momoa. Van, aki introvertált, vagy az introvertáltakkal jön ki, van, aki a harsányakat kedveli. Ez eddig szubjektív, és teljesen rendben van.

Ezt olvastad már? Van, amit a testpozitív mozgalmak sem oldanak meg.

Szépségideálok mindig is voltak

A harmadik, amit minden ilyen vitában fontosnak tartok megemlíteni, hogy szépségideálok mindig voltak, vannak és lesznek. Az emberi hiúságot sem lehet csak úgy kikapni a képletből, mint ahogyan az sem reális, hogy csak akkor tetsszen vagy ne tetsszen a másik arca vagy teste, ha effektív szexelni akarunk vele. A gótika korában a szinte testetlen, ványadt embereket örökítették meg, és tartották szépnek. A reneszánsz szobrok arányosak, izmosak, Rubens festményein pedig fodrozódnak az úszógumik. Nyilvánvalóan ezekben a korokban is volt, aki tök máshogy nézett ki. A renenszánsz korban is voltak pocakos pasasok, és Rubens idején is vékony nők. És őket is vagy zavarta, vagy nem, hogy nem felelnek meg az épp ideálisnak tekintettnek.

Az önszeretet nem a tutujgatást jelenti
Szépségideálok mindig voltak, és lesznek is. De nem muszáj nekik megfelelni.

Az viszont működik, hogy tudomásul vesszük, hogy most épp az az ideál, ami, majd ugyanezzel a lendülettel lehet masszívan letoljni ugyanezt. Nem felelek meg neki, na és? Az önelfogadás és az önszeretet számomra nem azt jelenti, hogy mozgalmárként át akarom alakítani a teljes világsajtót, csak azért, hogy az én típusom (meg egyáltalán mindenki) is beleférjen az ideálba. Már csak azért sem mert ezzel még egy lépést sem mozdultunk „a nő lényege, hogy szép” sztereotípiától. Hanem azt, hogy jóban vagyok a magam cseppet sem ideális külsejével és belsejével, és nem tépem magam azon, hogy mennyiben vagyok olyan, és mennyiben nem, mint a magazin modellje, vagy a társaság központja. Aki egyébként maga sem „olyan”, csak jól van világítva és retusálva (meg jó a marketingje). Viszont sokkal jobban mutat a képen, mint én a tengerparti telefonos szelfin, de pont ez a funkciója. És nem több.

Önszeretet vagy tutujgatás?

És ha már eljutottunk az önszeretet fogalmához, akkor rá is térnék arra, hogy még mi minden szerintem a valódi önszeretet. Az biztos, hogy nem az, hogy folyton csak buksisimiket és tutujgatást osztok magamnak. Közben pedig meggyőződéssel mantrázom, hogy demárpedig így vagyok tökéletes, ahogy vagyok, és effyourbeautystandards, mert csakazértis. Ha valakinek az önszeretet annyit jelent, hogy minek változni, lefogyni, személyiségfejlődni, tanulni, érni, csiszolódni, mert minden tökéletes így is, akkor ott gond van. Ez nem body positivity (vagy personaléity positivity), hanem önáltatás.

Számomra az önszeretet inkább valamiféle mély, baráti viszonyt jelent azzal, ami vagyok. Az arcommal, a testemmel, a lelkemmel, a személyiségemmel, amely természetesen nem tökéletes, de számomra igenis kedves, hiszen ezzel élek együtt, nap mint nap. De ahogy az nem igazi barátnő, aki folyton a kis fejecskémet simizi, és mindenre bólogat, amit teszek, úgy magammal se lehetek igazi barátságban, ha az önszeretet fogalma alatt az önigazolást, és mondjuk ki, az önámítást értem.

Ezt olvastad már? Ki mondja meg, hogy mi a ciki?

Saját magad legjobb barátnőjének lenni

Az igazi barátnő az, aki szeret, és elfogad olyannak, milyen vagyok, de néha nem átall fenékbe rúgni, ha erre van szükség. Mondjuk úgy, hogy anyóca, egy hónap alatt híztál két kilót, biztos, hogy be kell tolnod azt a túrós táskát? Szeretnéd, ha meg sem állnál húsz kiló pluszig? Vagy úgy, hogy te, idefigyu, két hete nem aludtál át rendesen egy éjszakát, vagy buliztál, vagy dolgoztál, nem kellene kicsit lassítanod? Vagy mondjuk úgy, hogy hé, ezzel a pasival, aki a múltkor egyszerűen elfeledkezett a randitokról, azóta meg annyit se mondott, hogy bocsi, durván melléfogtál.

Az önszeretet a fejlődés alapja, de gátja is lehet
Fejlődni csak ott lehet, ahol elismered, hogy szükség van rá

Megint szubjektív vélemény, de én sokkal jobban szeretnék egy őszinte, néha kicsit keményebben fogalmazó, ám a jótékony változások felé indító barátnőt, mint a mézes-mázos, tutujgatósat. Ehhez persze kell egy mély bizalmi viszony. A barátnőim közül se mindenki jogosult kritizálni, csak a legközelebbiek, a legbizalmasabbak. Na de kivel lennék igazi bizalmi viszonyban, ha nem saját magammal?

Ennek megfelelően pedig sokkal jobban kedvelem azt a helyzetet, amikor merek akár a trágárságig őszinte lenni magammal, ahelyett, hogy azt hajtogatnám, hogy minden nagyon szép, minden nagyon jó. Anélkül persze, hogy utálkoznék, vagy folyton a lelkiismeret-furdalást kelteném magamban.

Változó, finom határok

Igen, jól érzed, ez egy nagyon finom határ, amit magadnak kell kikísérletezned, és folyton módosítgatnod. Ha úgy érzed, hogy nem tudod szeretni magad, akkor az önszeretet az, amin első körben dolgoznod kell (akár egyedül, akár segítséggel). Ha úgy érzed, hogy most már nagyon elfogadtad magad, akkor meg lehet nézni, nem kellene-e valamin csiszolni. Mert változást csak ott tudsz elérni, ahol elismered, hogy szükség van rá. Ha nem tetszik valamelyik körméreted, akkor lehet rádolgozni az edzésre, a kajálásra. Ha nem tetszik, ahogy bizonyos emberekkel vagy, akkor arra. És mindezt nyugodtan lehet élvezettel tenni, nincs szükség önsanyargatásra, az élet nem katonai kiképzőtábor. Lehet az önszeretet és a „megérdemlem” jegyében választani ételt, edzést, szórakozást, párkapcsolatot. De az őszinteséget nem érdemes megspórolni.

Ha úgy gondolod, hogy másnak is hasznára lehet a cikk, megköszönöm, ha megosztod a linket (a cikket viszont légy szíves, ne másold). A Zöldsaláta Facebook-oldalán mindig találsz valami újat, és beszélgetni is tudunk a cikkekről. Képes inspirációért, sneak peekekért, és más exkluzív tartalmakért pedig kövess az Instagramon!

Ésszel, szívvel, lélekkel: Judit

Fotók: Unsplash.com

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg a barátaiddal is!
error

One Comment

  1. Pingback: Műanyagmentes július - egy másik szemszögből nézve

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..