Mi a közös Simone Biles-ban és Milák Kristófban? Már persze azon kívül hogy az olimpia hősei arannyal, ezüsttel feldíszítve? És hogyan lettek villámgyorsan a személyes kedvenceim?
Nagyon fontos oka van. Az, hogy mindkettőjüknél volt egy pont, amikor azt mondták, hogy a mentális egészségük védelme érdekében meg kell állniuk, hátra kell lépniük, és újra kell tervezniük. Ekkor, ezen a ponton az elvárások leszorultak a dobogóról az életükben. Simone-nél a legutóbbi olimpia idején jött el ez az idő, amikor több számában is visszalépett, mert úgy érezte, hogy nem ura a testének-lelkének, és akár veszélyes is lehetne, ha folytatná. Milák Kristóf, ha jól tudom 2023-ban állt meg ugyanígy azóta a szakvezetés és a közvélemény is csak találgat vele kapcsolatban.
Az olimpia hőse már nem az, aki sérülten is ugrik
Persze kaptak mindketten hideget-meleget. Hogy gyenge, hogy feladja, hogy mit képzel, hogy tartozik (mivaaaaan?), hogy szedje már össze magát. Ők pedig ahelyett, hogy kényszerítették volna magukat arra, hogy fegyelmezetten visszaálljanak a sorba, megkeresték azt a módszert, ahogyan a legjobbat hozhatják ki magukból. Most pedig úgy tértek vissza, hogy azóta is a földön keresgéljük az állunkat.
Anno, 1996-ban Kerri Strug törött bokával ugrott, bebiztosítva ezzel az amerikai tornacsapat aranyérmét. Hősként ünnepelték, de a tornász karrierjének kábé ott volt vége, és olyat is olvastam, hogy azóta sem jött helyre teljesen a lába. Hogy ez így megérte-e neki (vagy hogy ott, abban a légkörben egyáltalán volt-e más választása), arra csak ő tud válaszolni. Akár igen, akár nem a válasza, az mindenesetre elárul valamit, hogy amikor Simone a tokiói olimpia döntőjében visszalépett, kiállt mellette.
Ma már tornászok is ki merik mondani, hogy ennek a szemléletnek vége. Még az élsportban is egyre inkább előtérbe kerül, hogy az egyén fizikai és lelki egészsége fontos. Adott esetben akár az aranyéremnél is fontosabb. Illetve, hogy a legjobb eredményt, adott esetben épp az aranyérmet akkor lehet elérni, ha optimalizáljuk az erőforrásainkat, és úgy készülünk (hétköznapi helyzetre lefordítva: úgy tanulunk, úgy dolgozunk), ahogy az nekünk a legjobb. Ahelyett, hogy feláldoznánk magunkat a fegyelmezettségért, és akkor is tűrnénk, ha kimerültünk, vagy ha mérgező légkörben kell helytállnunk.
A történelmet a győztesek írják
Persze ne legyünk naivak, pontosan tudom, hogy minden ilyen Biles-Milák jellegű sikersztorira jut tíz olyan történet, ahol valaki visszavonul, hogy helyreállítsa a lelki egészségét, aztán nem tér vissza látványosan. Csak mondjuk nem törik össze teljesen az elvárások súlya alatt. Más utat választ, mert rájön, hogy az ő kimerültsége már bőven túl van a „hullámvölgyben feladom” fázisánál. Él jobban-rosszabbul, de az adott pillanatban ki mert lépni abból, ami számára már mérgezővé vált. Megkereste a saját ösvényét, nem összeszorított foggal, csakazértis akaratból (mert nem, az sem működik ám mindig), hanem érzésből. A történelmet a győztesek írják, ezért csak a sikersztorikat látjuk, ezeket az életutakat nem. Nem árt tisztában lenni vele, hogy ilyenek is vannak. Ezzel együtt azt merem mondani, hogy az elvárások teljesítésében kiégni és tönkremenni semmiképp nem jó ötlet, és az esetek nagy százalékában még csak nem is eredményes. Simone-nak és Kristófnak azt köszönhetjük, hogy megmutatták: már nem is kötelező.
Az olimpia elfeledett jelmondata: a részvétel a fontos
És akkor itt említenék meg még két nagyszerű sportolónkat, akiktől szintén sokat tanulhattunk az elmúlt napokban. Késely Ajna és Valter Attila. Akik ki tudták mondani, hogy le kell számolni az éremkényszer terhével. Le kell tudni tenni a „legjobbnak lenni” elvárását vagy épp álmát, és élvezni kell a sportot, a versenyt, az olimpiát, függetlenül attól, hogy tizenharmadik, vagy nagy hajrával negyedik lesz az ember. (Esetleg épp aranyérmes, mint a remek Kós Hubert, aki szintén hasonlót nyilatkozott a döntő után). Ezt felejtjük el annyiszor: hogy a sport elsősorban élvezet.
Annyira szeretném, ha minden gyerekre, akit az olimpia bajnokai inspirálnak az edzésre járásban, jutna legalább még egy, akit szimplán a mozgás öröme vonz oda. Lehet, hogy az utóbbi csoporthoz tartozókból nem lesz bajnok. De az is lehet, hogy ők fognak később szurkolni a lelátón. Lesz belőlük orvos, meg közgazdász, meg pék, meg dísznövénykertész, aki szereti a sportot, szorít a versenyzőknek. És lelkesen sportol a szabad idejében, olyan távokon és olyan időkkel, ami a hátát sem látja a bajnok idejének, távjának. Akinek a mozgás nem kényszer és nem büntetés az ebéd utáni sütiért, hanem színtiszta flow és örömforrás. Ajnának és Attilának ezt köszönöm nagyon, a hobbisportolók nevében.
Köszönöm, ha megosztod a linket, a cikket viszont légy szíves, ne másold. Gyere beszélgetni a Zöldsaláta Facebook-oldalára vagy az Instagramra!
Ésszel, szívvel, lélekkel: Judit
Fotó: Pixabay
Olvasd el ezt is!
Majd megtanulja, milyen a munka!