Ahogy egyre inkább beérünk az augusztus végébe, érkeznek a menetrend-szerinti cikkek az iskolakezdés költségeiről. És mindig van okos kommentelő, aki megjegyzi: „mert megy a flancolás, kell a luxus, a csicsás füzet, a csillámpónis golyóstoll! Minek? Érje be az a gyerek az egyszerűvel, és máris kevesebbe kerül!”
Ami máshol normális, az itt se legyen luxus
Namost, erről a kézenfekvő cifra kifejezéseken kívül azért eszembe jut egy és más. Az első rögtön, hogy szerintem a magyar iskolásnak is jár az, ami az osztráknak, a hollandnak, vagy a spanyolnak. A szüleinek is jár ugyanaz a fizetés, ami az osztrák, holland vagy spanyol kollégáinak. Légy szíves, ne kezdd el ezt kapásból cáfolni. Tudom, hogy a realitás jelenleg nem ez, én is látom. De minél inkább ezt fogadjuk el normálisnak és alapvetésnek, annál nagyobb esély van rá, hogy előbb-utóbb a gyakorlatba is átmenjen. Attól nem fog, hogy eleve lemondunk róla.
A másik dolog kicsit összetettebb, és ennek van igazán köze a tárgyi-anyagi jellegű self care-hez. Ha egy gyerek jobban érzi magát az amúgy kevéssé korszerű magyar oktatási rendszerben attól, hogy ott van a kedvenc pónija vagy űrhajója a füzetén, akkor, ha csak megteheted, megtehetitek, érdemes megvenni azt, amitől jobb lesz az a napi akárhány óra. Nem azért, mert majd jobban fog teljesíteni tőle, vagy mert emelkedik az ázsiója a közösségben, vagy mert kell a luxus, hanem azért, mert egyszerűen jó érzés ránéznie. Ez a jó érzés az, amit én self care-nek nevezek. (És igen, azt is tudom, hogy ennek vannak anyagi korlátai, a határokat mindenki maga húzza meg, a saját helyzete ismeretében.)
A katalógus, ami minden napomat feldobta
És akkor most hadd vigyelek vissza egy kicsit a 80-as évek második felébe, amikor gimnazista voltam. Az egyik nyáron eljutottam Münchenbe, ami akkor azért elég nagy szó volt. Betévedtem valahogy egy utazási irodába, és valószínűleg nagyon érdeklődve nézegethettem a kifüggesztett hirdetéseket, mert egy alkalmazott a kezembe nyomott egy vastag katalógust, hogy vigyem csak el nyugodtan, majd otthon átnézem. Ez a csodakönyv tele volt akkoriban Magyarországról nézve egzotikusnak számító utazások, hotelek, fakultatív kirándulások fotóival: Capri, Egyiptom, Kréta, Róma… képzelhetitek, egy magyar tizenévesnek, itt a vasfüggöny mögötti legvidámabb barakkban ez maga volt a dekadens luxus. Mondjuk úgy, hogy nem egyszer és nem kétszer lapoztam át, és persze már akkor sejtettem, hogy ha arrafelé ez az átlagember nyaralása, akkor nem a hanyatló nyugattal van a gond, hanem a mi kis Közép-Európánkkal.
Iskolaszer tekintetében akkor lehetett a boltokban nagyjából kétfajta füzetet, meg négyfajta csomagolópapírt venni, nem volt vita arról, hogy veszel-e „csicsásat”. De még ebben a kötelező egyenéletben is sikerült egyénieskedni. A következő tanévben ugyanis az én tankönyveim, füzeteim ennek a német utazási irodás katalógusnak a kivágott lapjaiba voltak bekötve. Nem azért, mert nem telt volna csomagolópapírra, hanem azért, mert minden órán a krétai és ischiai hoteleket akartam nézegetni, az úszómedencéket, a hajókirándulásokat, meg a koktélokat. Igen, a luxust. Azt akartam, hogy napi 6-7 órán keresztül a szemem előtt legyen, hogy van élet a kádári Magyarországon kívül, és van nyaralás Balatonlellén túl is (pedig onnan is vannak hiperklassz emlékeim, egyszer majd azokat is elmesélem).
Legyen veled a mindennapi luxus
Na, pont ezt javaslom neked is. Fújd magadra azt a parfümöt, amitől magabiztos milliárdosnőnek érzed magad. Nem kell, hogy drága legyen, az érzés számít, nem az ár. Az érzés viszont legyen luxus. Vedd fel azt a fehérneműt, amiben dög vagy – és ne (csak) randira, hanem akkor is, amikor csak te tudod, hogy rajtad van. Vidd magaddal a kedvenc kulcstartódat. Vegyél egy cuki tollat, ha azzal jobb érzés munka közben a századik űrlapot is aláírni. Vedd meg a gyereknek, és a benned élő gyereknek is a „csicsás” füzetet.
És soha ne hallgass arra, aki szerint minden, ami a legszimplábbon túl van, az már „luxus”, és „minek”.
Köszönöm, ha megosztod a linket, a cikket viszont légy szíves, ne másold. Gyere beszélgetni a Zöldsaláta Facebook-oldalára vagy az Instagramra!
Ésszel, szívvel, lélekkel: Judit
Fotó: Pixabay, tengr.ai