A szülinapomat évek óta egy a szokásosnál személyesebb bejegyzéssel ünneplem a blogon. A mostani különleges időszak pedig hozta az ötletet: legyen ez a szülinapi valóságshow egy karanténnapló különkiadás, az elmúlt másfél hónap belső gondolataival. Úgyis egy nagy önismereti trip ez az idő, és szerintem nem csak nekem.
Mi a legjobb ebben a helyzetben?
A lelassulás. Az, hogy nem kell sehová időre rohanni, nem attól érzem fontosnak magam, hogy megjelenek személyesen. Erősen átgondolásra késztet egyébként abban a vonatkozásban, hogy hol van tényleg szükség a személyességre, és hol veheti át a közvetítő szerepet az online világ. Nem én leszek az, aki a járványos időszak végeztével lelkesen rohan majd mindent személyesen intézni. A valóban fontos személyes kapcsolódások viszont felértékelődnek. Ja, és az is a dolog jó oldala, hogy nem kell korán kelni. Nagyjából kilenctől vagyok emberi lény, most nem kell előbb is teljesítményre kényszerítenem magam.
Minden karanténnapló alapkérdése: mi a rossz benne?
A bizonytalanság okozta stressz mellett a csend és az egyedüllét hiánya. Várakozáson felül jólesik, hogy most az egész család itt zsezseg körülöttem nonstop, de azért néha egy-két óra csendes, odafigyelős, alkotós időt el tudnék képzelni. Például egy rendes, részletesebb karanténnapló megírásához.
Mi hiányzik a legjobban?
A szoros kapcsolataimmal való hiányzó találkozások mellett egyértelműen a koncertek elmaradása a legfájóbb pont, különösen úgy, hogy nem tudjuk, mikor indulhatnak újra egyáltalán. De új műfaj született: az online stúdiókoncert. Ebben a formában is volt már pár nagyon jó buli, még ha nem is (nagyon nem!) ugyanaz az energiája, mint egy élő koncertnek.
És persze az utazás. Mert utazni kell, mert utazni muszáj. Ha csak egy kis esély is lesz rá, menni fogok, mert amennyit csak lehet, látni akarok a világból. És amit csak lehet, a gyerekeimnek is meg akarok mutatni belőle, mert kevésbé ragad bele a megszokott kis posványba, és kevésbé hisz el marhaságokat az, aki a saját szemével is látott már ezt-azt a határokon kívül. Ez nem változott. A pontos célállomás és az utazás módja meg majd kiderül útközben. Oda megyek, ahová lehet.
A „mit fogsz először csinálni, ha ennek vége lesz?” kérdést egyébként épp ezért tartom egy kicsit irreálisnak. Azt fogom csinálni, amit már lehet, és amit biztonságosnak ítélek. Ha nyugisan lehet majd vásárolni menni, akkor vásárolok. Ha lesz koncert, akkor koncertre megyek. Ha meg lehet látogatni a családot, a barátokat, akkor azt fogom tenni. És így tovább. Nem hiszem, hogy lesz egy „war is over” pont, amikor egyszer csak elkezdik egymást csókolgatni az emberek az utcán, hogy hurrá, elmúlt a vész. Ennél ez sokkal fokozatosabban fog történni.
Mi a furcsa benne?
Az, ahogyan ez az egész ügy pár nap alatt, egy lendülettel felülírt mindent, amit eddig betonbiztosnak hittünk. És ahogy elnézem, sokan nagyon nehezen tudják elengedni a kőbe vésettnek hitt nagy igazságokat. Mert például levegőzni kell. Muszáj. Azt az ablakban meg a teraszon nem lehet. Akkor sem, ha egyébként nem ajánlatos kimenni. Akkor is megyünk a Balcsira, sétálunk a parton „Lejöttünk pihenni a családdal, nem gondolja, hogy otthon fogunk ülni,” (Figyeled a hívószavakat? „Pihenni, „család”, „otthon ülni”…) Az online világ meg ab ovo rossz, csak most rákényszerültünk. (Ahelyett, hogy megkeresnénk, hogyan lehet korrekt módon, hasznosan beilleszteni az életünkbe, ésszel, mértékkel – erről szintén írtam már jóval ez előtt a karanténnapló előtt.)
Karanténnapló mindarról, ami a visszájára fordult
De említhetném azt is, hogy eddig például szinte kötelező volt extrovertáltnak lenni, most meg a kis fura, visszahúzódó introvertáltak, köszönik szépen, sokszor jobban vannak, mint a társasági lények. Eddig sokan nagy szemekkel néztek azokra, akik kiköltöztek kis faluba, kerek erdő közepébe, most meg mindenki szeretné kis faluban, kerek erdő közepében átvészelni ezt az egészet (én pl. ebben vagyok totál merev, maradok városi lény…). Eddig mindenki az emberek közötti kapcsolatteremtést, a kis, bolti meg utcai beszélgetéseket szorgalmazta, most meg kénytelenek vagyunk távolságot tartani.
Eddig hasznosnak ítéltük a tömegközlekedést, akkor is, ha tömött volt, most meg mindenki inkább egyénileg közlekedik, ha teheti, és ezért nem is lehet nagyon elítélni. Eddig nagyjából egyetértettünk abban, hogy van, ahol már túl sok a turista, most meg ugyanezeken a helyeken erősen hiányolják a turistákat. Miután sikerült végre elkezdeni a leszokást az egyszer használatos műanyagokról, most valahogy kevesebben szeretnék a saját dobozukba szeleteltetni a sajtot. (És hogy még cifrább legyen, mindez persze nem jelenti azt, hogy innentől jöhet megint a szennyezés ezerrel, már csak azért sem, mert ha teljesen tönkre vágjuk a környezetet, akkor még nagyobb gyalázatok jöhetnek. Szóval valahol a két véglet között kellene megtalálni a működőképes alternatívát.)
A szülinapi karanténnapló margójára
Nem tudom, mit akar mutatni ez a helyzet, nem állok be a „jól megmondom, mit is jelent a szitu, tanulj belőle, emberiség, de úgy, ahogy az én értékrendem diktálja” címszavú karantén-guruk sorába. Egyszerűen csak az a magánjellegű érzésem, mintha most (is) épp érdemes lenne megnézni mindennek a fonákját is, a színe mellett. És megnézni, hogy a színe és a fonákja között hol vagyunk mi magunk. Mert a színe és a fonákja közt nem egy vékony lemez van, hanem egy egész skála Nekem most ez az önismereti trip ebben a helyzetben.
Pingback: Szülinapi valóságshow: 5 dolog, amit lehet, hogy nem tudtál rólam