Ha jól emlékszem, úgy hat éves lehettem, amikor a szüleim beírattak balettra. Hát, nem szerettük meg egymást, én és a balett. Egyedül az órák végében tudtam valami pozitívumot felfedezni, nevezetesen azt, hogy utána pár napig nem kellett mennem. Némi idő elteltével végül mindenki belátta, hogy egy olyan fáramászós, levert térdű, rövid hajú kiscsajnak, amilyen én voltam, valahogy nem az igazi perspektíva a rózsaszín tütü.
Az AVON Test és Lélek Napon Vladimir Sheznik tartott órát – ő az az orosz exbalettos, aki Julio Dieguez Papi nevű spanyol kollégájával együtt kidolgozta a testedzés ezen formáját, és hát nem nyúlt nagyon mellé. Lassú, kellemes popzenére végzett, folyamatos, áramló, lágy mozdulatokkal telt az óra, de közben azért feszültek az izmok ott, ahol kellett, mégsem volt unalmas az egész. Viszont a táncos edzések jó részéhez hasonlóan ez az óra is mentes volt a „na még tíz, kibírod, tartsd a lábad, ettől lesz feszes a segged” jeligéjű drill bármilyen formájától. Nagy vonalakban olyan érzés volt, mintha az első perctől az utolsóig balettoztam, amúgy igazán táncoltam volna, anélkül, hogy évekig kellett volna előtte unalomba fulladva csiszolgatni az első, második, akárhányadik pozíciót. Persze nem gondolom, hogy holnaptól én leszek a moszkvai balett szólótáncosa, de nem is ez a dolog célja. Sokkal inkább az, hogy hatvan percig jól érezd magad, kikapcsolódj, mozogj, és ne az járjon az eszedben, hogy pontosan hány kalóriát égettél el, és ettől hány milliméterrel lesz kisebb a csípőbőséged. Magyarán: ki a túrót érdekel, ha nem vagy balerina-alkat, a lényeg, hogy jól essen… Nekem összességében nagyon bejött a fíling, meg is nézem, hol lehet ismételni 🙂 (És ilyenkor szeretnék unatkozó milliomosfeleség lenni, aki egyik nap zumbára, a másik nap port de bras-ra, a harmadik nap jógára jár, ésatöbbi, ésatöbbi…)