Lehet, hogy naiv kérdések, lehet, hogy utópia, de nem gond. A szülinapi valóságshow keretében szerintem be lehet vállalni egyszer egy évben.
Pénzügyi utópia
Mi lenne, ha nem azon háborognánk, hogy mit képzel magáról az eladó / főbérlő / szolgáltató, hogy ennyiért adja az akármit? Ehelyett inkább elfogadnánk, hogy normális színvonalon akar élni – mint ahogyan az a fiatal is, aki bizonyos nettó alatt nem megy el dolgozni. És ha már itt tartunk, feltennénk azt a kérdést, hogy mennyiért is dolgoztat minket a cég? Vajon kevesebbet ér-e a munkánk, mint a hasonló beosztású osztrák kollégánké? Ha nem, akkor miért nem tükröződik ez a havi bevételünkben? Az alapvető dolgok (úgymint például szórakozás, ruházkodás, nyaralás) vajon miért tűnnek az átlag magyar számára sokszor megfizethetetlennek?
Mi lenne, ha semmit nem intéznénk el azzal, hogy „hát, sajnos ez itt nem a Nyugat”? Ehelyett inkább megkérdeznénk: vajon miért nem, és mi kellene hozzá, hogy az legyen, lehetőleg most?
Oktatásügyi utópia
Mi lenne, ha az óvoda nem az iskolai TELJESÍTMÉNYRE, az alsó tagozat nem a felső tagozatra, a felső tagozat nem a középiskolára, a középiskola pedig nem az érettségire készítene fel, hanem az lenne a feladata, hogy a lehető legkiegyensúlyozottabb élethez segítse hozzá az adott korú gyereket?
Mi lenne, ha 18 éves korig mindenki csak közismereti tárgyakat tanulna? Ha a kiskorú nem alkalmas egy sor döntés meghozatalára, akkor a pályaválasztásra miért gondolják alkalmasnak már 14 éves korban?
Mi lenne, ha a tanulás nem kötelesség, hanem örömforrás lenne, és a „mit tudsz megjegyezni a tananyagból” helyett inkább a „téged mi fog meg a tananyagnak ebben a részében?” és a „mit viszel ebből magaddal a saját életedbe?” lenne a kérdés?
Mi lenne, ha a teljesítmény mindenekelőtt valósága helyett inkább a boldogság és az egyensúly mindenekelőtt valóságát tartanánk szem előtt?
Munkaügyi utópia
Mi lenne, ha nem vennénk természetesnek, hogy a munka, a munkahely stresszes? Ehelyett a stresszt, a feszülést inkább figyelmeztető jelnek vennénk arra nézvést, hogy az adott munkahelyen valami nem működik? Mi lenne, ha a mérgező légkörrel azt tennénk, mint a mérgező élelmiszerrel: kivonnánk a forgalomból? Ha nem lennénk vevők rá, és elsétálnánk tőle?
Mi lenne, ha az „ez nem az én felelősségem” helyett inkább a „minden, ami itt történik, közös felelősség” lenne a jelszó? (Tudom, ez már az utópiák között is utópia, de akkor is…)
Mi lenne, ha úgy élnénk, ahogy élhetnénk?
Mi lenne, ha a „nincs időm semmire” helyett a „mindenre van időm, amitől jobb az életem” hozzáállást normalizálnánk? És tényleg alap lenne, hogy időt szánunk magunkra?
Mi lenne, ha nem az lenne az alapállás, hogy este hatkor (sőt, már délben) mindenki fáradt, és elege van? Ehelyett inkább arra figyelnénk, hogy este hatkor mindenkinek legyen lehetősége, kedve és energiája a szabad ideje kreatív és kellemes eltöltéséhez? Ha a szórakozás nem “luxus”, meg “úri huncutság” lenne, hanem olyan alapvető dolog, mint a napi zuhany?
Mi lenne, ha a rend helyett az egyéniségen lenne a fókusz? Azon, hogy ezt mindenki kibontakoztathassa, amíg ezzel nem árt másoknak?
Mi lenne, ha az „X porig alázta Y-t” és az „rajta röhög az egész internet” szalagcímek helyett ilyen esetben az lenne a kérdés, hogy „hogy merészelsz másokat meg- és elítélni?” És persze, ha az ilyen szalagcímekre véletlenül sem kattintanánk?
Mi lenne, ha képesek lennénk mindent megkérdőjelezni? Főleg azokat a dolgokat, amelyeket „mindig így szoktunk”?
Tényleg, mi lenne? Megpróbáljuk, vagy ez valóban nem több, mint egy utópia?
Köszönöm, ha megosztod a linket, a cikket viszont légy szíves, ne másold. Gyere inkább beszélgetni a Zöldsaláta Facebook-oldalára! Az Instagram-oldalamat pedig a rendszeres self-care tippekért érdemes követned.
Ésszel, szívvel, lélekkel: Judit
Fotók: Pixabay.com
Nagyon tetszett ez a bejegyzés! Köszönöm 🙂
Örülök, hogy tetszett! Köszönöm a visszajelzést!