Vásárlási kényszer vagy vásárlási bojkott? Íme, a középút!

Sem az eszement vásárlási kényszer, sem pedig a puritán minimalizmus nem az én világom. Nem hirdetek bojkottot a plázák ellen, de nem is gondolom, hogy eszetlenül habzsolnunk kellene bármit, amit érünk. Ebben is, ahogy sok minden másban, a józan paraszti észt tartom vezérfonalnak. Meg azt, hogy akár költekezni akarunk, akár lemondani, nézzünk a dolog mögé, és találjuk meg, mi a döntésünk lelki háttere. Mert ha ezt megértjük, akkor máris többet hozhatunk ki abból, amit megvettünk, és máris kevesebbszer dőlünk be a jól hangzó reklámoknak.

Alapvetően nem vagyok a vásárlás, mint örömforrás ellen. Nehéz lenne letagadni, hogy az emberek többségében ott él belül az a halászó-vadászó-gyűjtögető ősember, akinek öröm, ha valami újat szerez. A reklámok is épp erre játszanak rá, megmutatják az életérzést, amit a cuccal együtt veszel, és elhintik, hogy nem vagy igazán menő, amíg nem szerezted meg, amit épp eladni akarnak.

 

Az is meggyőződésem, hogy 40 fölött, vagyis abban a korosztályban, amelyik még a hiánygazdaságban szocializálódott, a „mi lesz, ha holnap már hiánycikk lesz” mentalitás is munkál valahol mélyen. Én legalábbis nem szerettem azt az időszakot, amikor egy normális kozmetikum, vagy egy minőségibb sportcipő is státusz-szimbólumnak számított. Örülök, hogy ma már nem ez van, és frusztrálna, ha visszatérne.

Szóval a vásárlási bojkott nem igazán az én világom, és a három nadrág-négy szoknya-öt felső típusú minimalizmus szószólója sem most leszek. Igen, a blogon is vannak termékajánlók, szívesen próbálok ki új dolgokat, és amit jónak találok, azt nyugodt szívvel ajánlom másoknak is.

Vásárlási kényszer helyett: a használat öröme

Az eszetlen, gondolkodás nélküli impulzusvásárlást viszont nem tartom jó ötletnek. Egyszerűen azért, mert nem tesz jót. Sem neked, sem a környezetnek. Ha a századik divatos izémizé sem hozza azt a fílinget, amit ígértek (márpedig nem hozza), akkor arra nem az újabb vásárlási kényszer a megoldás. De nem is az, hogy utálni kezded az egészet, és innentől fennhangon ostorozod a fogyasztói társadalmat. Azt gondolom, hogy épp ilyenkor kellene inkább erősen a dolgok mögé nézni. Átlátni, hol vagy te magad ebben az egészben, és hol adtad ki a kezedből a gyeplőt, meg az irányítást.

Van valami, amiről keveset beszélünk: a használat öröme.

Az oké, hogy megszerezni nagyjából bármit – örömet okoz. De vajon hová lesz ez az öröm két hét vagy két hónap múlva? Használni, tizedszer elővenni is ugyanolyan jó dolog azt a parfümöt vagy azt a ruhát, mint amikor először próbáltad fel otthon? Hogy érzed magad a két évvel ezelőtt vett táskáddal?

 

Mind jó tanulók vagyunk

Néha az az érzésem, úgy vagyunk ezzel, mint az egyszeri jó tanuló az ötösökkel. Amikor kiosztják az újabb hibátlan dogát, öt percig örül, aztán megy ez is a dobozba a többihez, és jöhet a szorongás, hogy legközelebb is sikerüljön ugyanezt elérni. Valahol mind ezek a jó kislányok (kisfiúk) vagyunk, akkor is, amikor tárgyakkal kerülünk kapcsolatba. Öt percig menőnek érezzük magunkat a legújabb sminkcucctól, cipőtől, táskától, aztán megy az egész a dobozba, és tovább szorongunk rajta, hogy elég menők vagyunk-e, és mit kell még megvenni ahhoz, hogy elég menők legyünk, Így alakul ki szép lassan a vásárlási kényszer. De ugyanez játszik akkor is, amikor a saját magunkhoz való szigorért, a lemondásért veregetjük meg a saját vállunkat. Emlékszel arra az okos diákra, aki mindig fennen hangoztatta, hogy őt aztán nem érdeklik a külsőségek, a felszín, csak a tudományos, a mély, a filozofikus, meg az értékes? Mennyire volt hihető a delikvens? Na ugye.

 

Konmari, nem minimalista szemmel

Marie Kondo is valami ilyesmit mond, amikor azt hirdeti: dobj ki mindent, ami nem okoz örömet, és a megmaradt cuccokkal egy permanens örömünnep lesz az életed. Az alapelv egyébként a helyén van, csak azt nem gondolom, hogy ezt csakis óriási selejtezéssel, végeredményben pedig minimalistává válva lehetne csinálni.

Az viszont biztosan nem árthat, ha ezzel a szemmel is ránézel a tárgyakra, amik körülvesznek. Mi van azzal, amit két hónapja vettél? Szereted még? Úgy érzed, illik hozzád? Tudod még olyan menőnek érezni tőle magad, mint a megszerzése pillanatában? Vagy nem is gondoltál erre, de fel tudod benne újra fedezni az értékét? Hát akkor hajrá!

 

Persze ha valami nagyon nem bizonyult a tiédnek, attól nem szégyen megválni. A félresikerült vásárlásainkat is képesek vagyunk a végtelenségig igazolgatni, miközben világos, hogy nem komfortos az illető cucc. Na, ezt legyen bátorságunk befejezni. Ami viszont klassz, az hadd legyen klassz. Mert nem csak akkor érdemeljük meg a fílingjét, amikor a pénztárban ott hagyjuk rá azt a rendes összeget, hanem akkor is, amikor épp felkenjük a szemünkre, vagy felhúzzuk a lábunkra.

Sem vásárlási kényszer, sem a fogyasztói társadalom tagadása

Ha egyre több mindenünkre tudunk így nézni, a vásárlási kényszer is hamar enyhül, ráadásul egyre inkább képesek vagyunk már a boltban felismerni azt, ami hosszú távon is a miénk lesz – úgy igazán a miénk. Közben pedig ezen keresztül is fejlődik az önismeret, és ami a legfontosabb, elkezdjük végre rendszeresen megengedni magunknak az örömöt. Ez utóbbi az ugyanis, amiben a legnagyobb hiányunk van. Lemondani, megszorítani, szigorkodni, azt általában nagyon tudunk. Na de hedonistának lenni úgy, hogy közben nem a vásárlási kényszer az első gondolatunk?

Szóval igen, ha nagyon vágysz valamire, vedd meg. Aztán szeresd, élvezd ki minden percét, és ne hajítsd a „megvan, már nem érdekes” dobozba. Ennyi. Nem vásárlási kényszer, nem bojkott. Engedékenység, öröm, és józan paraszti ész.

Köszönöm, ha megosztod a linket, a cikket viszont légy szíves, ne másold. Gyere beszélgetni a Zöldsaláta Facebook-oldalára vagy az Instagramra!

Ésszel, szívvel, lélekkel: Judit

Fotók: Pixabay.com