Az elfogadás csak a külsőre vonatkozik?

Bár bőven van még hová fejlődnünk e téren, egyfelől mégis az elfogadás korát éljük. Nem élek becsukott szemmel, tudom, hogy bőven sok a bunkó, kirekesztő megnyilatkozás – de azt sem tagadhatjuk, hogy míg pár évtizede egy hímsoviniszta vagy más módon alázó dumával simán lehetett menőzni egy buliban, ma legalábbis nem számít a dolog szalonképesnek. És ez jó. De azt is érzem, hogy van egy terület, ahol még mindig hurcoljuk a megfelelési kényszereket, és aki vissza akar élni ezzel, nos, az vissza is él.

Az elfogadás, főleg az önmagunk elfogadása úgy kb. az utóbbi évtizedben lett elég kurrens és sok port felverő téma. Míg korábban volt egy aktuális szépségideál, és aki nem olyan volt, az minimum szégyellhette magát, ma egyre többféle szépség jelenik meg a világban. Lehet valaki túlsúlyos, bőrproblémával vagy egyéb nehézségekkel élő – ma már simán van esélyük arra, hogy akár egy nagy divatház kifutóján vonuljanak végig. Arról, hogy szerintem hol vannak ennek az egésznek a határai, már írtam eleget, és ezt tartom is. De most nem erről szeretnék beszélni.

A belső tulajdonságokat szabad minősítgetni?

Hanem a belső tulajdonságokról. Mert míg a nagy fenék már nem beszédtéma, és nem ok a szájhúzogatásra (az extrém megmondókat most hagyjuk), addig a belső tulajdonságainkkal általában kevésbé vagyunk elfogadóak – mi magunk is, és a társadalom is. Az introvertáltságról, mint lelki alkatról már megindult valamiféle diskurzus, nem számít alapból stigmának, de mi van a többivel? Mi van, ha egy nő káromkodik, harsány, vagy nem tud főzni? Mi van, ha „sok”: sokat beszél, sarkos a véleménye, fanyar a humora? Vagy épp „kevés”, csendes, csak a tekintetét nehéz sokáig állni? Ha nem cuki, nem sugároz melegséget, otthonosságot, nem csupa kedvesség és puhaság?

Mi van, ha vállalja az erős szexuális kisugárzását? (Mit is mondtak sokan Jennifer Lopez produkciójára a Super Bowl-on?) Mi van, ha ennél sokkal kevesebbet mutat magából e téren, és marhára nem célja, hogy mások szexisnek lássák? Elárulom, az első esetben a „kurva”, a második esetben a „trampli” lesz az a szó, amit a legtöbbször fog hallani – legalábbis valahonnan a háta mögül. Milyen az „igazi nő”, és milyen az „úriember”? És mi van, ha valaki nem ilyen, akármi is áll ezeken a tulajdonság-listákon?

És hát itt vagyunk, mi, emberek, nemcsak kívül, hanem belül is ezerfélék, és legalább ennyiféle elvárással terheltek. Ezek az elvárások pedig arra késztetnek bennünket, hogy mi magunk is folyton „meg akarjunk javulni”. Mert „sok vagyok, fogjam már be”. Mert „nyuszi vagyok, lépjek már ki a komfortzónából”. Mert „túl erős vagyok, azért nincs párkapcsolatom”. Mert „a férfiak nem szeretik az önálló, sikeres nőket”.

Elfogadás: élni és élni hagyni…

Nem lenne baj, ha nem csak a testalkat vagy az öltözködés terén próbálnánk elfogadni a másikat és főképpen magunkat. Jó út, hogy a bőrszínnel, derékbőséggel vagy a hajszínnel (szőkenő) már nem illendő viccelni. De még jobb lenne, ha pl. nem szörnyülködnének tömegek emberek, gyerekek nevén, mondván „ki az a hülye szülő, aki ilyet ad a gyerekének?” Elárulom: az, akinek ez a név tetszik. Ha a gyereknek meg nem tetszik, lesz módja megváltoztatni. Nem a nevet, hanem a csúfolódást kellene elfogadhatatlannak tartani. Az előítélet az, ami gáz, és nem az, ami szokatlan.

Jó lenne, ha egy nőnek is joga lenne a sikereihez, és nem kutatnák azonnal kíváncsi szemek, hogy vajon akkor a párkapcsolatában minden rendben van?-e. Jó lenne, ha nem keresnénk folyton hibát a másikban, csak mert nem úgy él, nem azt csinálja, és pláne nem annyira, amennyire ezt a mi aktuális meggyőződésünk előírja.

Pár szó az elfogadás határairól

És igen, szerintem ennek is vannak határai. Mégpedig ott, ahol a viselkedéseddel elkezdesz másokat bántani. Vagyis az, ha valaki harsány, önmagában még nem gond. Ha nem vagyok vele egy hullámhosszon, ha zavar a harsánysága, akkor egyszerűen nem keresem a társaságát, és kész. Nem kell mindenkivel havernak lenni, ez is pont ennek a szabadságnak a része.

De ha az illető ezt a nagyhangú, harsány viselkedést arra használja fel, hogy kinyilatkoztassa a szerinte egyedül érvényes erkölcsi normát, hogy másokat kifigurázzon, hogy nagy hangon előadja, hogy a másik milyen ciki – nos, ez szerintem már nem fér bele az elfogadás határaiba. Ez már pont nem a toleranciáról szól. Már csak azért sem, mert a delikvens nagyon meg lenne bántva, ha egy hasonlóan harsány egyéniség legközelebb őt röhögtetné ki fennhangon.

Véleménye mindenkinek lehet, ezt senki nem vitatja el. Nem kell, hogy minden és mindenki tetsszen. A kérdés csak az, hogy megtartod magadnak, vagy igyekszel gyorsan mindenkivel elfogadtatni, hogy bólogatókat szerezz, vagy eladd a másik lelkét egy jó poénért?

Szóval ne csak külsőleg hagyjuk egymást békén. Baromi unalmas lenne, ha mindenki ugyanannak a sablonnak igyekezne megfelelni, nem? Régen lehet, hogy ez volt a cél, de már akkor sem jött be maradéktalanul. ma meg már 2020 van…

Köszönöm, ha megosztod a linket, a cikket viszont légy szíves, ne másold. Gyere beszélgetni a Zöldsaláta Facebook-oldalára vagy az Instagramra!

Ésszel, szívvel, lélekkel: Judit

Fotók: Pixabay.com