Folytatom a nyári beszámolót – ezúttal a nyárnak arról az oldaláról írok, amelyik nekem alapból kiemelten fontos. Többször írtam már, hogy egy koncert számomra felér egy lelki wellness-hétvégével, és ezen a nyáron igazán nem panaszkodhattam ez ügyben.
A nyaralást, ugye, a nyár elején nagyjából letudtuk, így mire visszajöttünk, még épp csak elkezdődött a vakáció – többek között ezért is jó korán nyaralni :). És ezzel szinte egyidőben beindultak azok a koncertek, amelyekre gyakorlatilag december óta vártam.
 |
| Ezt az embert még mindig nagyon bírom. A tömeget elnézve ezzel nemcsak én vagyok így… |
19-20 éves korom két nagyon kedvenc, meghatározó zenéje a Guns N’Roses, és Alice Cooper. Szorosan egymás után, vagy inkább egymással átfedésben rajongtam értük, és ez nem múlt el nyomtalanul, most is ott vannak a kedvenceim között. Most pedig úgy hozta az élet, hogy sok-sok év után az idén egy hónapon belül mindkettő koncertjét sikerült abszolválnom.
Bár a Guns minden létező utódállamát láttam, amikor erre jártak, mégiscsak a régi, klasszikus felállás (vagy legalábbis nagyjából az) az igazi. Úgyhogy amikor újra összeálltak, és koncertezni kezdtek az USA-ban, nagyon drukkoltam, hogy jöjjenek valahová a közelbe is – ebből lett a bécsi koncert, július 10.-én. Emlékszem, amikor beindult a jegyek online árusítása, percekkel előbb már ott szteppeltem a billentyűzeten, mondván, hogy nekem ide márpedig jegy kell. Mondjuk az árától három napig hiperventilláltam, de utólag azt mondom, hogy ott egye meg a fene az egészet, ha az ember néha nem költ ennyi luxusra. Mert óriási élmény volt, szorosan feliratkozott a legendás, 92-es, Népstadion-beli Guns koncert mellé a listára.
 |
| Itt már azért eléggé örült a fejem, hogy ’92 után újra egy igazi Guns koncerten vagyok 🙂 |
És ami a csoda: minden balhé, egy perc késés nélkül tolták végig a háromórás bulit, és gyakorlatilag az egész turnét Amerikától Európáig (plusz közben Axl végignyomta az AC/DC-t is, ne felejtsük el, szóval maximális respect). Eljátszották szinte az összes nagy számukat (na jó, a Don’t Cry az egy kicsit azért hiányzott, legenda az is), mellé pedig olyan finomságokat, mint például az Estranged, ami elképesztő nagy kedvencem volt anno a hőskorban. A Civil War-t pedig legyenek kedvesek mostantól napi egy órán keresztül full hangerőn bömböltetni a világ összes hangszórójából, hátha fejükhöz kapnak páran, hogy hát mégis hová a fenébe haladunk úgy globálisan. Persze öregedtek a fiúk is, de nem áll rosszul nekik, és még mindig szerethetőek (igen, Axl-lel is elfogult vagyok, a mostani külsejével, és minden őrületével együtt).
Alice Cooper pedig maga a csúcs, a profizmus, a Porondmester a cirkuszban, a központ, akire nem lehet nem odafigyelni. A Poisont pedig nálam nehéz lenne überelni, annak bérelt helye van a kevés szuperkedvenc között. Úgyhogy nem is ragoznám sokat, milyen volt ’97 után újra élőben hallani, olyan őrületekkel együtt, mint a Lost in America, vagy a koncert végi School’s Out, amelybe Alice bácsi beépített egy kicsit az Another Brick in the Wall-ból (úgy tűnik, ő is mélyen rögzült élményeket szerzett a saját iskolarendszerükben…). Előtte meg lazán egy Saxon, akikről csak annyit szeretnék mondani, hogy kérek szépen majd annyi energiát az ő korukban (vagy akár most is, köszönöm). Biff Byford egy született angol lord, that’s all, folks 🙂
És ez csak egy nap volt a FEZEN négy napja közül. A többi bulira nem készültem annyira, mint az Alice Cooper koncertre, mégis nagyon kár lett volna kihagyni őket. Először is a Therion, akiket anno a Miskolci Operafesztiválon láttam legutóbb, majd szégyen és gyalázat, de kicsit kikerültek a fókuszból. Mostanáig. Láttam már pár jó koncertet és eredeti egyéniséget a színpadon, de Thomas Vikström kisugárzása, na az valami nem mindennapi. Amikor elkezd énekelni, és olyan aurája van, hogy konkrétan rá lehet támaszkodni. Aztán a Blind Guardian, akiknek eddig csak DVD-n láttam koncertjét, és nagyon kíváncsi voltam, milyenek élőben. Nem okoztak csalódást, elképesztően jók voltak. Pont a drámás, nagyoperás Therion ellentétei, kiállnak farmerban-pólóban, minden feszkó nélkül – de csak eddig az ellentét, mert aztán ők is olyan koncertet nyomnak, hogy megszűnik körülötted a világ.
 |
| Thomas Vikström avagy aura kimaxolva |
Vagy az Ignite, akikről eddig nagyrészt csak annyit tudtam, hogy “ja, ők az az amerikai banda, akiknek magyar az énekese”, vagy tán még ennyit se. És kijönnek a színpadra, én meg úgy megyek ki a koncertről, hogy Téglás Zolinál kevés üdítőbb és szimpatikusabb figurát láttam az utóbbi időben, for president konkrétan.
Bulizenének pedig ott volt a Paddy and the Rats, szép szülővárosom szülöttei (a Miskolchoz fűződő bonyolult érzelmeket majd máskor elemzem, ez a cikk most nem erről szól). 40 fok ide vagy oda, én úgy ugráltam végig a FEZEN-es koncertjüket, ahogy azt kell. A nyár zárásaként pedig, immár szeptember elején megismételtük mindezt a Barba Negrában, gyerekestül, csak mert tényleg családi kedvenc lett.
 |
| És akkor elkezdtem újra megszeretni a Balatont… |
És hogy teljes legyen a lelki wellness, mindez kiegészült rég látott emberekkel való találkozásokkal, beszélgetésekkel, a végén pedig még egy kis balatoni csobbanás is belefért Akaliban és Tihanyban. Régen nagyon balatoni emberke voltam, de az utóbbi években már nem rajongtam érte annyira – úgy látszik, most az újrafelfedezése van soron. Ha lesz elég szabadidőnk, lehet, hogy még ősszel is megnézzük…
Ha úgy gondolod, hogy másnak is hasznára lehet a cikk, megköszönöm, ha megosztod a linket (a cikket viszont légy szíves, ne másold). A Zöldsaláta Facebook-oldalán mindig találsz valami újat, képes illusztrációkért pedig kövess az Instagramon!
Színes napot!
Judit