Az évi rendes szülinapi bejegyzésben arról mesélek, milyen országban szeretnék élni – röviden és nem is minden részletre kiterjedően. Idealizmus? Nyilván. De ahhoz, hogy egyszer ne legyen az, először is meg kell fogalmazni, és nem elhessegetni. Mert az is sokat elmond, ha már odáig sem merészkedünk, hogy kimondjuk, számunkra milyen lenne az ideális. (És a látszattal ellentétben nem politikai bejegyzés következik.)
Szóval legelőször is olyan országban élnék szívesen, ahol a top prioritás az, hogy az embereknek KÉNYELMES legyen. Annak is, aki csak úgy egyszerűen dolgozik és éli a hétköznapi életét. Annak is, aki nem illik bele a biedermeier átlagpolgár dobozába, mert mást szeret, máshogy öltözik, más zenét kedvel – egészen addig, amíg ezzel senkinek nem árt. Sőt, annak is, aki valamilyen nehézséggel küzd, mert esetében fokozottan odafigyel mindenki a segítésre, a nehézségbe ütköző dolgok megkönnyítésére. Nem akarom azt hallani, hogy „nekünk bezzeg milyen rossz volt, de meg is erősödtünk tőle”. Legfeljebb megkeményedtünk, de az nem erő, hanem fal. Nagyon nem mindegy. Ne legyen utópia, hogy kellemes az életünk.
Puszta idealizmus lenne a sokszínű világ?
Olyan országban jó élni, ahol, ha valaki különbözik, akkor nem az a reakció, hogy „illeszkedj be”, hanem az, hogy „de jó, hogy hoztál egy új színt!” (Ismét hangsúlyozom, a különbözés NEM azt jelenti, hogy lehet másnak ártani, mást letaposni. Nem lehet.)
Ahol, ha valaki valamit máshogy csinál, akkor nem lehülyézik, hanem megnézik, lehet-e tanulni tőle. A kritikát csak akkor mondják ki, ha az tényleg előre visz (egyéb esetben elgondolkodnak, hogy kiről is szól valójában a negatív megjegyzés), a dicséretet viszont nem hallgatják el. Nem a hibákat húzzák alá, hanem a jó megoldást, hozzátéve, hogy igen, ez az, ezt jegyezd meg, ne az elhibázott fölött vekengj. És egyáltalán, ahol lehet és kell is hibázni, mert csak az mer lépni, aki nem fél, hogy elhibázza.
Ahol a megszégyenítés, mint olyan, nem opció. Idealizmus, tudom, de ahol a „rajta röhög az internet” nem lehet szalagcím. A nevetés tárgya a vicc, és nem egy másik ember. Ahol senki nem építi az önbizalmát úgy, hogy másokat lenyom közben, és senki nem azért nyomja el a másikat, mert még szembesülnie kellene azzal, hogy máshogy is lehet, mint ahogy ő szokta, vagy ahogy ő (nem) meri.
A korrekt munkahely se legyen egyszerű idealizmus!
Olyan országban érezném jól magam, ahol a főnök, napláne a politikus nem „úr”, aki előtt csendben, lehajtott fejjel kell elvonulni. Partner, aki értem is dolgozik, miközben én is beleteszem az egyenletbe, amit kell. Ahol a munkahely nem hierarchia, hanem korrekt üzleti viszony: én adom a munkaerőmet és a munkaidőmet, a cég pedig korrektül ellentételezi. A „ha már fizetek neki, akkor dolgozza ki a belét is” nem opció. Ahol nem a munka hőse a példakép, hanem az, akiről sugárzik, hogy egyensúlyban van nála a munka, a pihenés, a család, és úgy általában az élet.
És ha már itt tartunk, jó lenne, ha a munka nem szigorúan pénzkereset lenne (az is szűken), hanem önmegvalósítás, és a nap EGYIK része, a másik meg a pihenés. Amúgy is ideje lesz lassan (helló mesterséges intelligencia) átállítani a fejekben, hogy a munkaidő az szükségképpen nyolc óra. Egyre inkább legfeljebb nyolc lesz az, utazással és ebédszünettel együtt (mert az egyik szükséges a munkavégzéshez, a másik meg nem szabadidő, hanem létfenntartás).
Ha meg már munka és pénz, akkor a munkaerőm áruba bocsátásáért teljesen természetes lenne annyi kereset, amiből – megint csak visszahozom – KÉNYELMESEN lehet élni. Nem hálásnak lenni a nagy kegyesen juttatott ingyen akármiért, hanem megvenni az akármit piaci áron a normális fizetésből.
Nem verseny, hanem egyéni legjobb
Különösen jól érezném magam, ha már gyerekként nem a versengésre, mások legyőzésére treníroznának mindenkit – nem a hónap dolgozója, meg az osztályelső cím lenne az elismerés, hanem a „köszönjük, hogy kihoztad magadból a legjobbat, és tök oké, hogy most ez a legjobb”. A legjobbat pedig mindenki úgy hozhatná ki magából, ahogy neki a legkényelmesebb. Aki otthon tud hatékony lenni, annak home office. Aki mindenképp társaságra vágyik, annak irodai munkaállomás. Ha valakinek nincs számítógépe, segítünk, hogy legyen, nem kényszerítünk mindenkit arra, hogy visszatérjen a ceruzához. Szóval, ha végre felismernénk, hogy a kollektív jóllét az az egyéni jóllétek összessége – sokkal inkább, mint a teljesítménykényszer. Lehet, hogy mindez túlzott idealizmus, de én abban is hiszek, hogy így sokkal több értéket tudnánk létrehozni, mint a folyamatos feszüléssel, tűzoltással, stresszeléssel.