Cosmopolitan Blogger Days, ahol nem csak a bloggerkedésről tanultam

Tartozom egy vallomással: először vettem részt a Cosmopolitan Blogger Days programjain. Viszont ehhez képest szemérmetlenül jól éreztem magam, több okból is. És nem csak a bloggerkedésről tanultam, méghozzá igen sokat. Más tanulságai is vannak ennek a másfél napnak, amikor kicsit csillámpónivá változtam.

Mire számítottam?

Kezdjük az elején, hogy miért is nem mentem már korábban. Nem szépítem, hol az időpont nem volt jó, hol pedig úgy éreztem, hogy a Cosmopolitan Blogger Days törzsközönsége nem feltétlenül nekem való. Maga a Cosmopolitan, mint magazin, nekem egyszerűbb eset, hiszen régebben viszonylag sokat dolgoztam nekik. Szóval nem egy misztérium, és nem is valamiféle csillámporos csajvilág – láttam belülről is, számomra egyszerűen egy jó női lap, ahová szerettem írni. De a közönségről úgy gondoltam, hogy úgy huszonöt évnél megáll az átlagéletkora, az meg ugye, nem kifejezetten én vagyok. Még akkor sem, ha mindig kiderül, hogy átlagban a saját koromnál 10 évvel fiatalabbak életmódját folytatom. De az azért még mindig nem 25.

Viszont idén megráztam magam, és mivel egyre több ismerősömet láttam jegyet váltani, úgy döntöttem, elmegyek. Tetszett az előadások témája, és úgy voltam vele, hogy ha az a pár ember eljön, akiről tudom, hogy tervezi, akkor unatkozni már nem fogok.

És ehhez képest milyen volt a Cosmopolitan Blogger Days?

Először is sűrű: minden pillanatban, minden standon történt valami, mindig jött valaki szembe, akivel szerettem volna pár szót váltani, mindig mentem valahová, vagy hallgattam valamilyen információt. Az előadások egy részéről sikerült is lemaradnom, mert egyszerűen nem értem oda, leakadtam valamelyik standnál fotózkodni, hajat, sminket csináltatni, kalligráfiázni, kávézni, és hasonlók. Amin viszont ott voltam, az többségében tetszett. Persze voltak ellentmondások: az egyik meghívott az így-úgy összegereblyézett, de minél nagyobb követőtáborban hisz, a másik a mikro-influencerekben, az egyik szerint az Instagram a jövő platformja, a másik szerint a videózásé a tér és a jövő. A rengeteg infó még ülepszik, majd kiderül, mit szűrök-szintetizálok belőle.

Viszont Steigervald Krisztián előadását ez úton is szeretném egy nagy köszönettel kiemelni. Végre valaki – méghozzá egy ezzel foglalkozó kutató – kimondta, mekkora ordas nagy hazugság ez a “kíméletlenül őszinte karikatúrák mutatják be digitalizált korunk lelki sivárságát” vonal. Eddig kicsit magányos bozótharcosnak éreztem magam, amikor minden egyes alkalommal hülyét kaptam ezektől. Köszönöm a megerősítést. Nem gondoltam, hogy pont a Cosmopolitan Blogger Days-en fogom megkapni.

És rengeteg blogger- és vállalkozó-társsal találkoztam, akiket eddig csak a netről ismertem. Sokat beszélgettünk, még többet röhögtünk, voltak vicces szituk, új ismeretségek, régi kollégák, barátok. Szóval az ambivertált beállítottságomból a Cosmopolitan Blogger Days erejéig erőteljesen előszedtem az extrovertáltat. A bennem lakó introvert majd a héten kipiheni magát.

És egyszerre azt vettem észre, hogy már régen nem csak bloggerként vagyok jelen

Persze, sokat tanultam a bloggerkedésről is. De nem csak arról. Hanem arról is, hogy fenébe az előítéletekkel. A törzsközönségben szép számmal képviseltették magukat a negyvenesek, vagyis a 25 éves átlagéletkorról szóló sztereotípiámat azonnal el is lehetett felejteni – meg azt is, hogy ez az egész blogger-vlogger-insta világ a 20 éven aluliaké. Aztán arról is, hogy még mindig úgy gondolom, ahogy tizenéves koromban. Hogy a női létnek ez a csillámpónis része, az öltözködés, a smink, a tűsarkú és társai egy remek játék.

 

Az első szelfinél majdnem felvisítottam, hogy “#hajadismilyen”, úgyhogy beültem a Schwarzkopf standjára, és ha már ott voltam, akkor kértem is egy-két zöld tincset. Másnap meg erről ismertek meg, amitől teljesen meghatódtam. Lett szép sminkem is, sokkal szebb, mint amilyet én otthon magamra varázsoltam. Előszedtem magamból a gimis kori hobbi-kalligráfust – persze mi mást írtam volna fel a saját készítésű üdvözlőlapra, mint egy Kamelot-dalszöveget, ami sajátosan, és némi iróniával rímelt az egész szitura. Fiat 500-ast fotóztam olasz háttérben, mert mindenütt muszáj valami olaszt találni (meg olasz kaját ebédelni). És piszkosul nem éreztem úgy, hogy öreg vagyok, meg “már mások a prioritások”, meg “nehogymár vénségemre őrüljek meg”. Mert pont jól esett 47 évesen megőrülni.

Kijött belőlem a coach

Meg előjött belőlem a coach is, és ezzel a szemmel is megnéztem az egészet. És azzal a következtetéssel távoztam, amit persze máskor is elég sokszor mondogatok: nem kell rágörcsölni.

Sem a bloggerkedésre – nem számítok nagymenő, százezres követőtáború mega-giga-influencernek, de úgy vettem észre, hogy mindazok, akiknek én kellek, azokkal így vagy úgy, de megtaláljuk egymást. Akikkel működik az a bizonyos kémia, azokkal üzleti téren is működik. És van szabadságom, meg grafomániám, lehetek önmagam, nem utolsósorban pedig nagyon élvezem az írást. És ez nagyon fontos.

Sem a csajoskodásra: ha olyanom van, tűsarkú, ha olyanom van, farmer-tornacipő, és nem kell foglalkoznom vele, hogy mennyire vagyok szép a globális összehasonlításban. Vannak nálam szebbek is, meg kevésbé szépek is. És az sem mindegy, kinek a szemével…

Sem a korra. Igen, 47 vagyok. Metálkoncertre járok, meg Cosmopolitan Blogger Days előadásokra, meg jógázni. És ez mind én vagyok, nem gondolom, hogy bármelyiket, és csakis azt kellene 100 százalékban csinálnom. Szeretem a divatot, de nem pipálom ki a listán, hogy minden trendet képes vagyok-e pontosan, előírás szerint követni. Nem gurukat követek. Azokra hallgatok, akiknek a tudása hiteles számomra, és úgy érzem, hogy amit mondanak, azt be tudom illeszteni a rendszerembe. Akikkel – megint csak – működik a kémia.

Megtudtam a tuti sikerreceptet?

Nem gondolom, hogy van tuti recept a sikerre, sem bloggerként, sem nőként, sem munkaerőként, sem sehogy. Nincs olyan, hogy x százalék cukiság plusz y százalék törtetés szorozva z százalék trendkövetéssel majd meghozza a nagy áttörést. Vannak trendek, irányzatok, kutatások, tanácsok, amiből mindenki annyit épít be, amennyit tud, és amennyi hozzá illik. Persze lehet, és kell is tudatosan csinálni akár a bloggerkedést, akár mást, de néha egy nüansz, vagy úgy általában az önazonosság többet számít.

Mert ha nagyon kiszámított az életünk, bármilyen téren (már megint rég nem a bloggerkedésről beszélek), akkor az nagyon disszonáns bír lenni. Abból lesz a piackutatások alapján összerakott nagyon vacak film, meg a folyamatosan tűsarkúban feszítő, kacsaszájú plázacica. Ezeknél meg sokkal jobb, ha inkább élvezzük ezt az egész játékot, csak úgy emberien, csetlő-botlóan, önazonosan. Ha merünk akár hibázni, és akár hülyének lenni is, és persze előszedni magunkból az (ön)iróniát.

Visszacsatolás: Tegnap beszereztem egy hajkrétát. Mert a zöld hajat máskor is szeretném 🙂

Ha úgy gondolod, hogy másnak is hasznára lehet a cikk, megköszönöm, ha megosztod a linket (a cikket viszont légy szíves, ne másold). A Zöldsaláta Facebook-oldalán mindig találsz valami újat, és beszélgetni is tudunk a cikkekről. Képes illusztrációkért, és más exkluzív tartalmakért pedig kövess az Instagramon!

Ésszel, szívvel, lélekkel:
Judit