A celebek bátorsága – de hol a tied?

Mostanában elég sokszor akad meg a szemem olyan híreken, amelyek kitörő örömmel üdvözlik, ha egy celeb képes valamilyen alkalomból úgy viselkedni, mint egy átlagember. A legutóbb a brit Katalin hercegnőt ünnepelte a világsajtó, aki szülés után alig egy nappal olyan ruhában jött ki a kórházból, amely látni engedte, hogy kicsit domborodik még a hasa, mint általában a nőknek szülés után alig egy nappal. Ne értsetek félre, nagyon cuki volt a Katalin-PiciGyörgy-Vilmos hármas, tényleg olyanok voltak, mint egy kedves, friss család, akiket egyszerűen csak többet fotóznak, mint az átlagos családokat. De azt azért erős túlzásnak tartom, hogy Katalin a világ nőiért érzett felelősségtudatból vette fel azt a ruhát. Szerintem ő egyszerűen csak próbál amennyire csak lehet, normális életet élni. Nem vitás, hogy az ő pozíciójában ehhez kell némi bátorság, de mennyiben érinti ez a mi életünket?

Ilyenkor azért mindig kibújik belőlem a coach, és nagy tisztelettel kérek mindenkit: lányok/fiúk, kapjunk már egy kicsit az agyunkhoz, és felejtsük már el ezt a tökéletesség-kultuszt! Az, hogy a celebek többsége ki se lép az utcára tökéletlen alakkal, sminkkel (vagy ha igen, akkor abból jó kis csámcsogós bulvárcikkek születnek), legyen az ő egyéni problémájuk. Mi viszont nem vagyunk celebek, mégis szinte csak akkor engedünk meg magunknak egy kis tökéletlenséget, ha egy híres ember egy-egy ilyen akcióval kvázi legitimálja azt. Lassan ott tartunk, hogy sajnáljuk, aki nem élt át tökéletes szülésélményt, és nem harcolt utolsó leheletéig a fájdalomcsillapítás, vagy pláne a császár ellen. Gáz, ha van egy rossz napunk, ha egyszer-egyszer elcseszett frizurával, vagy farmer-pólóban megyünk ki az utcára, és nem tip-top anyukaként őrizzük a gyerkőcöt a játszón. Akit persze hangunkat soha fel sem emelve, mindig frissen, energikusan, biokaján, tévé nélkül nevelünk. Aki meg nem, hát az legfeljebb elrettentő példának jó. De nemcsak a gyereknevelésben kell tökéletesen teljesíteni: hozni kell a karriert, a fiatalságot, a mindig rendes és tiszta lakást, a mindig erőteljes szexuális kisugárzást. Mintha az “elfogadom magam úgy ahogy vagyok” tétel csak harminc kiló túlsúlyon felül lenne igazolható, amikor egyébként már az egészségünket veszélyeztetjük a derűs elfogadással. Addig viszont termelni kell a kiváló minősítéseket, szép sorban, mint az iskolában. Ahogy akkor elhittük, hogy jó kislányként (kisfiúként) kell viselkednünk, most is elhisszük, hogy egyszerűen muszáj tökéletesen élnünk. Fölösleges pátosszal nehezítjük a saját életünket (“mert az olyan széééép”), és persze depizünk, ha nem tudjuk elérni a magunktól elvárt színvonalat.

Szóval mentsük már fel egy kicsit magunkat. Ne legyen már kötelező rózsaszín felhőben anyáskodni, lehessünk időnként fáradtak, nyúzottak, sőt, akár türelmetlenek. Ne kelljen már mindig csininek lennünk, hogy az utca népének kellemes legyen a látvány. Ne kelljen már mindig mosolyogni, lehessen néha egy rossz napunk, anélkül, hogy kötelező jelleggel meg kellene találnunk az élet mélyebb rétegeit a reggeli uborkás szendvicsben, persze szigorúan a pozitív gondolkodás jegyében.

Szó nincs róla persze, hogy süllyedj depibe, és ne tegyél meg mindent, ami tőled telik azért, hogy jobb formában légy, türelmesebb légy a gyerekeiddel, vagy jobb legyen a kedved, vagy egyáltalán azért, hogy jobban érezd magad. De igen, tedd meg amit helyesnek érzel, és ne többet. És néha ereszd el magad nyugodtan, utalj ki egy szabadnapot magadnak, amikor lazára veszed, és nem görcsölsz rá az életre. Amikor egyszerűen csak úgy viselkedsz, mint egy hétköznapi ember, anélkül, hogy erre engedélyt kérnél a celebvilágtól, meg az egyéb okosoktól. Hajrá, hidd el, menni fog! 🙂

Ha tetszett a poszt, csatlakozz a Zöldsaláta Facebook-közösségéhez, és értesülj időben a frissítésekről, valamint az egyéb infókról!