Már régóta terveztem írni a mostanság divatos “10 perc egy egész edzés” jeligéjű fitnesz-trendekről. Bevallom, eleinte meglehetős előítéletekkel közelítettem feléjük – valahogy nem volt szimpatikus, hogy felállsz egy gépre, aztán jól fitt leszel, miközben nem csinálsz semmit, sőt, még az idődet is sajnálod az egészségre, mert 10 perc alatt le akarod tudni az egészet, és mert leragadtál ott, hogy az edzés az fujj, csak muszáj. Aztán, ahogy kipróbáltam a két fő csapásirányt, ezeknek az előítéleteknek jó része elmúlt szépen, más részük pedig átalakult.
Szóval az év elején kitört rajtam, hogy namostaztán tényleg helyreállítom korábbi erőnlétemet-fittségemet, és azonnali, rapid kondíciójavítást szeretnék. Épp kapóra jött egy meghívás a SpeedFitness-től, így máris ott találtam magam rákötve a 220-ra. Na jó, ez utóbbit csak vicceskedve emlegettem így, az ügynek egészen komoly tudományos háttere van. A hasonló elektromos impulzusokat kibocsátó eszközöket először a szovjet űrhajósok rehabilitációjában használták, mivel a súlytalanság állapotában meglehetősen leépülnek az emberek izmai. Innen a technológia átkerült az élsportolók teljesítményének javításába, majd a szabadidősportba, ahol a mindig időhiányban szenvedők is rájöttek, hogy a “nincs időm az edzésre” jó kifogás, csak épp nem előzi meg a mozgásszegény életmódból eredő betegségeket.
Ez utóbbi területen a német mérnökök által az 1990-es években kifejlesztett úgynevezett EMS (electro-myo-stimulation, azaz elektromos izomstimuláció) gépek terjednek leginkább. A nagy felületű elektródák segítségével a test izomzatának 90 százaléka egyszerre dolgozik, így a 15-20 perces edzés során összesen 38 000 izomösszehúzódás történik. A módszer így gyorsan építi az izmokat, sőt, még a mélyizmokat is erősíti, miközben kíméli az ízületeket. Mivel komoly terhelést jelent a szervezetnek, nem ajánlott várandósoknak, akut vagy krónikus betegségekben szenvedőknek (pl. cukorbetegeknek, allergiás bőrbetegségre hajlamosaknak, tuberkolózisban szenvedőknek, lázas betegséggel küzdőknek, stb.), szívritmusszabályozóval élőknek, magas vérnyomásúaknak, de még rossz általános közérzet esetén is necces kipróbálni.
És akkor nézzük, hogyan is néz ki mindez a gyakorlatban. A Speedfitness stúdióban személyi edző fogadott, aki először megbeszélte velem, mit is szeretnék elérni, és életmódi, étkezési tanácsokkal is ellátott. Kaptam egy tiszta pamut-overallt, erre kerültek fel az elektródákat tartalmazó pántok, a combpánt, a felsőtestre ható elektródákat tartalmazó mellény, a kar- és a fenékpánt. A gép mellett végig ott állt a személyi edző (akinek az alakja már alapból motivációnak számított), és mutatta, milyen gyakorlatokkal dolgozzak rá a gép hatására. Amikor az elektromosság összehúzza az izmokat, az elég vicces érzés, ki jobban, ki rosszabbul bírja, nekem időnként kicsit kellemetlen volt, de nem annyira, hogy ne akarjam folytatni, szóval azt hiszem, meg lehet szokni. Amikor letelt a 15 perc, határozottan éreztem, hogy itten kérem háborgatva volt az izomzatom, jóleső fáradtsággal öltöztem át. Végül kaptam egy izomépítő fehérjeturmixot, hogy még gyorsabb legyen a hatás.
Összességében ez volt a turbó-fitnesznek az az ága, amely képes volt leszámolni az előítéleteimmel. Bár továbbra is azt tartom ideálisnak, ha az edzés élvezet, és nem valamiféle minél gyorsabban letudandó, utálatos valami, ez a dolog határozottan hatékonynak tűnt számomra. Azt nem tudnám elképzelni, hogy sport gyanánt csak ezt csináljam, azt viszont igen, hogy futás, vagy jóga mellett speedfitness-szel tegyek rá egy keveset az izomépítésre, hogy harmonikus legyen a végeredmény. Bár számomra kicsit inkább testkezelés-fílingje volt az ügynek, a másnapi enyhe izomláz meggyőzött, hogy az izmaim komolyan vették a helyzetet. Szóval egyáltalán nem állítom, hogy nem találkozunk még 🙂
(Stay tuned, a második részben jönnek a vibrotréningek, az is egy érdekes műfaj. Ha tetszenek a Zöldsaláta írásai, csatlakozz a blog Facebook-oldalához!)