Ezt a bejegyzést nem titkoltan a farsangi időszak ihlette. Meg persze az is, hogy a lelkileg is álarc mögött éldegélő embereken a farsang vége után is fent fog maradni a „minden szép, minden jó, én vagyok a tökéletesség maga” jelmez. Bár a Facebookon nap mint nap szembe jön a jelenség, nem újdonság ez, és nem is a digitális kor terméke. A látszat mindig fontos volt, van, lesz. Nem is ezzel van a gond, hanem azzal, hogy sokaknak egy idő után már jóformán egy darab őszinte gesztusa sincs, olyan tökéletesen mimikriznek. Másoknak pedig abból lesz elegük – kinek hamarabb, kinek később – hogy olyan szerepbe kényszerülnek, amely voltaképpen nem az övék, csak úgy érzik, ezt várja el tőlük a társadalom. Vajon tényleg ezt várja el? Vagy nyugodtan lehet az ember önmaga is?

Te is álarc mögött élsz?
Vajon mi van az álarc mögött? Sokan már maguk sem tudják

Ez a mai egy kicsit elmélkedős bejegyzés lesz. Nincs nálam a bölcsek köve, rengeteg kérdésre nem tudom a választ, amelyikre pedig úgy érzem, hogy tudom, az is csak a saját válaszom. Simán lehet, hogy mást teljesen más dolgok motiválnak. Coach vagyok, nem guru. (Ezért is szeretem a coaching módszerét. Ez ugyanis nem arról szól, hogy az okosember megmondja a tutit. Ehelyett külső nézőpont lép be a helyzetbe, amely ráébreszthet a saját válaszaidra.) Az álarc mögött való éldegélés kérdése viszont rendszeresen, visszatérően elgondolkodtat, és nem csak farsang idején.

Ezt olvastad már? Amit a testpozitív mozgalmak sem oldanak meg

Álarc mögött – de miért?

Megtanultuk, hogy jó kislányoknak kell lenni. Az iskolában hátratett kézzel kell ülni, a fiúknak pedig tetszeni kell. Nagyjából bármi áron. Rendes ruha, visszafogott mosoly, női praktikák. Kiérdemelt érdeklődés és jutalom. A fiúk is megtanulták, hogy erősnek kell lenni, az érzelmek a csajoknak valók. Autóval kell játszani, rövid hajat kell vágatni. A lányoknak szoknya, hosszú haj jár. Bele kell férni a kockába.

És prímán eljátsszuk mindezt a hétköznapokban. Fantasztikus életet kreálunk magunknak a szocmédiában, sugárzó mosollyal válaszolunk a kérdésekre, vagy éppen feszt panaszkodunk, hiszen a mi társadalmunkban az is egy legitim viselkedés.

Mielőtt azonban valaki azzal kezdené, hogy „mert a közösségi média elvárja a tökéletességet”, visszautalnék az évtizedekkel, évszázadokkal korábbi világra.

Kicsit vagy nagyon, mindenki álarc mögött él
Ó, de kedves? Vagy azért gyanakodjunk?

Akár hiszitek, akár nem, régen, sőt, annál régebben is volt olyan, hogy valaki mást mutatott, mint amilyen valójában volt. Ugye hallottatok olyan családról a világtörténelemben, ahol látszatra minden jól működött, sugárzott a harmónia, meg a köztisztelet? Csak épp apu otthon verte anyut, egyébként meg rendszeresen látogatta a szeretőjét… Vagy esetleg nem is ő volt az apja a gyerekeknek?

Vajon volt-e a történelem során olyan kapcsolat, ahol széles mosoly ült az arcokon kifelé, és méla undor befelé? Volt-e olyan álnok ember, aki kedvesnek, jámbornak, jó fejnek álcázta magát, hogy aztán képletesen, vagy akár valóságosan is belemártsa a tőrt az ellenfelébe, amikor nem látta a külvilág? Hordtak-e ötvencentis derekat varázsoló fűzőt a hölgyek, tetveket elrejtő rizsporos parókát az urak? És vajon volt ezekben az évszázadokban közösségi média meg Photoshop? Ugye, hogy ugye?

Ezt olvastad már? Célok tervezése személyre szabva

Álarc mögött – de milyen álarc mögött?

Ma is ugyanígy van. Van, aki a tökéletesség álarcát húzza magára. Mindenki indoka egyéni, talán maximalista közegben nevelkedett, talán sokat kritizálták, talán egyszerűen ki akar emelkedni egy számára lehúzó közegből azáltal, hogy neki csak a legjobb felel meg, legyen szó akár ruháról, akár munkáról. Sok maximalista egyszerűen nem érzi magát méltónak arra a pozícióra, amit betölt (ezt hívják imposztor-szindrómának), és ezért ügyel kínosan a látszatra, arra, hogy nehogy rajtakapják.

Nőies álarc mögött
A mindenáron való nőiesség is lehet egy álarc

Van, aki egyszerűen csak megtanulta, hogy „ne adja ki az érzelmeit”, mert előbb-utóbb lesz valaki, aki visszaél velük. Ez különösen egy férfi számára kínos, hiszen náluk még mindig az a társadalmi elvárás, hogy legyenek kemények, mint a Rambo 3, ne szuttyogjanak holmi érzelmekkel és őszinteséggel. A nőknek pedig az tud kínossá válni, ha jobban szeretnek, mint a férfi, ahelyett, hogy hűvösen, tartózkodóan fogadnák a hódolatot. (Most, hogy így leírom, konkrétan a hideg szaladgál a hátamon attól, hogy milyen idejétmúlt játszmák szabályai szerint kellene élnünk).
Van, akinél egyszerűen a taktika, a játszma része az álarc. Nem kell ehhez durván szociopatának lenni, elég csak azt gondolni, hogy az élet egy stratégiai játszma, ahol győzni kell. Így lesz az egyébként kiállhatatlan és lelkiismeretlen zsarnokból egy szempillantás alatt cuki, látszólag empatikus, csupa szív ember. Így, az álarc mögött elrejtőzve ki hinné el róla, hogy nem is olyan jó fej, mint amilyennek mutatkozik?

Aztán olyan is van, hogy a munkád várja el az álarcot. Igyekezz motiváltnak, lelkesnek, ambiciózusnak látszani. Szajkózd szépen a lelkesítő, közösségformáló lózungokat, akkor is, ha a maximális motivációt a nem túl méretes fizetésed jelenti. Vagy épp illik spirituálisnak, megvilágosodottnak tűnni, mert az olyan menő, és ezt várja el a közeg, amelyben forogsz. Akkor is magasabb célt, a pozitív üzenetet keresgélni fogcsikorgatva, ha inkább a sarokban sírnál. Látszólag felülemelkedni a mindennapok sarán (a gyakorlatban meg csúnyán beleragadni)

Ezt olvastad már? Mi van kint és mi van bent, avagy itt ér össze a coaching és a stílustanácsadás

Álarc mögött – és mi lesz, ha leveszed?

A munkabeli helyzet egy elég jellemző példája annak, amikor nehézkes levenni az álarcot, akkor is, ha amúgy szívesen megtennéd. A kirúgást kevesen kockáztatják meg egy olyan helyen, ahol minden a lelkesedés, az elkötelezettség. Az persze nem tilos, hogy olyan helyet keress, ahol nem kell megjátszanod magad, és ahol valódi lelkesedést tudsz érezni…

Álarc mögött nem olyan jó lenni
Le lehet vetni a maszkjainkat?

Az emberi kapcsolatokban valamivel nagyobb a kísérletezés tere. Vajon mindig kell az az álarc, amit viselünk, vagy néha lehet köznapinak, emberinek, sebezhetőnek, netán esendőnek mutatkozni a tökéletesség és az éteri emelkedettség helyett? És vajon lehet-e abból őszinte kapcsolat, ahol mindenki ragaszkodik a hagyomány által ráruházott szerepekhez, és megmarad az álarc mögött? Vagy néha le lehet vetni ezt az egészet? Én váltig azt hiszem, hogy az igazán jó dolgok ebből születnek. Az önazonos élet például, ahol tényleg azokkal kerülünk kapcsolatba, akik minket akarnak, és nem a szerepünket – munkában, magánéletben egyaránt. Azt gondolom és érzem, hogy abból lesz az igazi barát, aki a falaink és az álarcaink mögé lát. És szerelem is abból lesz, amikor nem csak testileg merünk lemeztelenedni.

Te hogy gondolod? Vannak álarcaid? Milyeneket váltogatsz? Le mered őket venni néha? Vagy biztonságosabb mögöttük maradni. Esetleg némelyik már annyira rád nőtt, hogy nem is álarc többé? Melyik a jelmez, és melyik a ruha?

Ha úgy gondolod, hogy másnak is hasznára lehet a cikk, megköszönöm, ha megosztod a linket (a cikket viszont légy szíves, ne másold). A Zöldsaláta Facebook-oldalán mindig találsz valami újat, és beszélgetni is tudunk a cikkekről. Képes illusztrációkért, és más exkluzív tartalmakért pedig kövess az Instagramon!

Ésszel, szívvel, lélekkel: Judit

Fotók: Pixabay.com

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg a barátaiddal is!

2 Comments

  1. Pingback: 4 tuti sminktrend 2019 tavaszára: ezt szeretni fogod! - Zöldsaláta

  2. Pingback: Ciki vagy cuki – miért hagyod, hogy karámba zárjanak?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.