Alázat, kemény munka, és más félreértések

Egy nagyon érdekes cikket olvastam nemrégiben. A 22 éves óvónő, Luca elhíresült nyílt leveléről, és az arra a 40-es generáció egyes tagjaitól érkezett válaszokról szólt. Politikai felhangoktól abszolút mentesen, a generációk közti kommunikációs szakadékot boncolgatva. Íme a link, nagyon jó írás, mindenképpen érdemes elolvasni, pártállástól függetlenül.  Az én gondolataim is maradnak a politikamentesség talaján, a Luca-történetben senkinek a pártállása nem érdekel – egyszerűen csak nem tetszik, hogy már az én korosztályom egy részét is elérte a “bezzegazénidőmben” hamis nosztalgiája. Negyvenesként azért ehhez még fiatalok vagyunk, emberek! 

Túl sokat akarnak? Én nem hiszem

Azt a néhány mondatot viszont szó szerint idézem a cikkből, amelyik elindította a mostani gondolatmenetemet: 

„Itt jön a nagy generációs szakadék közötti vélemény különbség: egy mai fiatal, nem szeretné azt a kompromisszumot meghozni, hogy ne szeresse a munkáját. Igen, képzelje el! Én azt szoktam mondani, hogy a fiatalok nagyon időben számolnak, nem szeretnék az értékes fiatal éveit egy olyan munkahelyen tölteni, ahol nem fejlődik, netán nem élvezi azt, amivel napi 8-10 órát foglalkozik! Az előző generáció úgy gondolkodott, gondolkodik, hogy le kell tenni valamit az asztalra, és utána lehetett élni. A mai fiatalok élni szeretnének elsősorban.” 

Ezekről a mondatokról az jutott eszembe, hogy hányszor kérjük számon mi, negyvenesek, és pláne a nálunk is idősebbek a fiatalokon az úgynevezett alázatot és a kemény munkát. Ezek olyan jól hangzó szlogenek, el lehet adni őket alapvető értékekként, és mint ilyenekkel, könnyű velük egyetérteni, és nem illik velük vitatkozni. És mindez alapvetően még nem is lenne baj, ha az alázat azt jelentené, amit – szerintem, ez ugyanis szigorúan személyes vélemény – jelentenie kellene. Azt, hogy komolyan veszem, amit csinálok, beleteszem az energiát abba, amibe kell, és amibe célszerű, annak érdekében, hogy elérjem a célomat. Azt, hogy ott vagyok fejben, és megteszem, amit kell, hogy eredményes legyek. 

Az nem alázat, meg nem kemény munka, hogy a megtérüléssel nem törődve hajtunk, mint a güzü

 Ám a legtöbben egyáltalán nem így értelmezik az alázat fogalmát – egyszerűen azért, mert nekünk máshogy tanították. Én is ahhoz a bizonyos 40-es generációhoz tartozom, és emlékszem, hogyan törték le az önbizalmunkat az iskolában, hogyan akartak minket alázat és kemény munka címén arra nevelni, hogy csináljuk szépen, amit mondanak nekünk, szorgalmasan, mindent a saját érdekeink elé helyezve. Minden nap, 8-tól 4-ig és túlórában, valamint mindig illendően alábecsülve magunkat. Természetesnek tekintve a helyes választ, és falba verve a fejünket minden hibáért, ami ugye több, mint bűn. Aztán majd talán 40-egynéhány évesen közülünk kerül ki a „főosztályvezető úr”, aki hasonló szigorral, a saját tekintélye magasából oktathatja ki a fiatalokat. Kivéve persze, ha nőnek születtünk, mert akkor hamar beverjük a fejünket az üvegplafonba. Megvolt persze ennek az oka, nem nehéz kitalálni, milyen emberekre volt szüksége az iskolából való kilépéskor a társadalomnak.

Csakhát, azóta fordult egyet-kettőt a világ, és felnőtt egy olyan generáció, akinek esze ágában sincs elfogadni, hogy a negyvenes „főosztályvezető úr” alázatra oktassa. Akiknél a tanterv hasonlóan a lexikális tudásra és a túlterhelésre épít, csak ez a korosztály már ellenáll neki (jobb esetben a mi generációnkhoz tartozó szüleikkel együtt). Mert, ahogy a cikkíró is fogalmazott, nincs szándékában napi 8-10 órát olyasmivel tölteni, amit nem élvez, és nem azután akarja végre jól érezni magát, hogy úgymond „letett valamit az asztalra”. A türelem elfogyott, pisztácia meg nem is volt. 

És ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ők nem tudnak keményen dolgozni, ha akarnak. Én nem ezt látom a saját környezetemben (ez persze nem reprezentatív kutatás, de valamit azért csak elárul). Hajaj, de még mennyire tudnak, ha látják értelmét, és azt, hogy ebből eredmény lehet: piacképes diploma, külföldi egyetemi felvételi, jól jövedelmező startup. Csak értelmetlenül nem pörgetik a futógépet. És tök jogosan várnak megtérülést azért, amit tesznek. Teljesen indokoltan várnak el olyan fizetést, amiből nem kell számolgatni hó végén, amiből nyugodtan lehet elindulni az életben, családot alapítani, vagy éppen bulizni, utazni, jól érezni magukat. Nem húsz év múlva, nem a nyugdíjazáskor, hanem most, mert úgy mégis mikor kellene élni, ha nem épp a jelenben? Mikor kellene ezeket megtenni, ha nem fiatalon?

Nem hiszem, hogy nekünk, rutinos, “öreg” oroszlánoknak lenne jogunk lemorogni a fiatalokat

 Sokan szeretnek arra is hivatkozni, hogy egyszerűen csak keményen kell dolgozni, és akkor az majd megtérül, és jön a siker. Őszintén szólva, bármennyire is workoholic tudok lenni bizonyos helyzetekben, ezzel a mondattal sem tudok kritika nélkül egyetérteni. Mert aki készpénznek veszi, az könnyen tévútra juthat. Ugyanis ha ezt a kemény munkát úgy értelmezzük, ahogyan korábban tették, hogy ezerrel pörgetjük a mókuskereket, és mindent a saját jólétünk elé helyezünk az eredmények érdekében, á la Sztahanov elvtárs, akkor abból nem eredmény lesz, hanem csúnya kiégés.

Felejtsük már el végre ezt az „első a kötelesség, utána a pihenés” marhaságot! Most megint a 40-es generációval jövök: minket még arra neveltek, hogy első a lecke, utána a szorgalmi feladat, a különóra, a sport, a tanulmányi verseny, aztán utána lehet játszani, pihenni, bandázni, szerelmesnek lenni (jajistenem, csak a tanulás rovására ne menjen), meg bármit, amiről az iskolás kornak sokkal inkább kellene szólnia, mint a túlterhelésről. Persze csak ha maradt rá öt perced a kötelezők után, és a szigorú lefekvési idő előtt, mert ugye, holnap is teljesíteni kell, azt meg nem lehet kialvatlanul.

Nem véletlen, hogy a mai negyveneseknek a saját kárukon kellett és kell megtanulni, hogy csókolom, nem kell beleőrülni a melóba! Be kell tervezni a pihenőt, a hobbit, vagy akár azt, hogy néha kiülünk a Duna-partra, és bámulunk ki a fejünkből. Hogy nem lehet folyamatosan hasznosnak, szorgalmasnak lenni, sőt, jogunk van élvezni is az életet! Horribile dictu: akár még munkaidőben, sőt akár az iskolában is! Coachként lépten-nyomon azt látom, hogy az embereket szó szerint meg kell tanítani arra, hogy nem kell mindig teljesíteni. Nem véletlen, hogy mostanában kerültek előtérbe olyan fogalmak, mint például az énidő, és az, hogy erre igenis baromi nagy szükségünk van, ha nem akarunk savanyú fejjel, hamar megöregedni. Meg mondjuk az, hogy feltételek és „asztalra letett” teljesítmény nélkül is szerethetőek vagyunk.

Mégis, mikor kellene bulizni, ha nem fiatalon (meg középkorúan, meg öregen…)?

 Visszatérve a kemény munkára: tényleg mindig kifizetődik? Nos, nem mindig. Az a kemény munka, amit jó stratégia alapján, ésszel, átgondoltan végeznek, jó eséllyel persze előbb-utóbb ki fog. Ám ez a részlet, a jó stratégia a legfontosabb az egészben: egyetlen bajnok sem edz 0-24-ben, egész biztosan pontosan tudják, mikor kell pihenni, mikor kell feltöltődni, mikor kell egy kicsit lelazulni, és melyik az a verseny, amelyiken egyáltalán nem is kell elindulni. Na, pontosan így van ez az élsport világán kívül is. Időnként meg kell feszíteni azokat a bizonyos izmainkat, meg kell dolgozni a sikerért – ez nem kérdés. De utána kötelező ellazítani, lemasszírozni is őket ahhoz, hogy ne legyen sérülés a dologból. Akkor is, ha nem fizikai, hanem lelki izmokról van szó.

És a megtérülés még ekkor sincs 100 százalékban garantálva. Mert azért ne felejtsük el, hogy az is keményen dolgozott, akinek egy hirtelen és rosszkor jött sérülés miatt kimarad az olimpia, és az is, aki épp leszorul a dobogóról, mert egyszer rossz napja volt és 0,04 másodperccel lemaradt. Persze van olyan, hogy a kudarcból tanulni lehet, és legközelebb esetleg pont ez segít, de ez sem aranyszabály. Merjük már felvállalni, hogy van olyan, amikor nem jövünk össze, mi, meg a helyzet tanulsága. Ilyenkor ér egy ideig dühöngeni, és igenis ér elégedetlennek lenni, akár ahelyett is, hogy alázattal tudomásul vennénk, és megpróbálnánk valami jót belehazudni a szar helyzetbe. Ér elismerni, hogy mi nem tapasztalatot szerettünk volna nyerni az ügyön, hanem pénzt, paripát, puszilufikitüntit. 22 évesen is, meg 46 évesen is. Aztán persze ér összeszedni a megtépázott önbizalmat, és tovább próbálkozni, akár egyedül, akár segítséggel. 

Nem véletlen, hogy sokan csak felnőttként tanulják meg, hogy jé, az életet élvezni is lehetne

Szóval légyszi, nézzünk egy kicsit az általános, gyönyörűnek mondott emberi értékek mögé, és fogalmazzuk már meg, mit is értünk pontosan azok alatt! A végén lehet, hogy rájövünk, hogy nem nekünk, okos és tapasztalt (haha 🙂 ) 40-eseknek van igazunk, hanem azoknak a fiataloknak, akik végre úgy akarják élni az életet, ahogyan annak értelme van: egyszerre eredményesen, és élvezettel. 

Ha úgy gondolod, hogy másnak is hasznára lehet a cikk, megköszönöm, ha megosztod a linket (a cikket viszont légy szíves, ne másold). A Zöldsaláta Facebook-oldalán mindig találsz valami újat, képes illusztrációkért pedig kövess az Instagramon!