Voltál már úgy vele, hogy valaki megdicsért, te pedig inkább elhúzódtál a bők elől, és kényelmetlenül érezted magad? Vajon miért van ez így, és mit tudnak azok, akik magabiztosan reagálnak ilyenkor?
 |
| Ne utasítsd vissza gondolkodás nélkül! (Fotó: pixabay.com) |
Az a nagy helyzet, hogy gyerekként nem nagyon tanuljuk meg kezelni a dicséretet. Ma, amikor az anyukák egyre inkább azt hallják, hogy a gyereknek ne a személyét dicsérjük, vagy adott esetben kritizáljuk, hanem az erőfeszítését és a konkrét cselekvését, talán már jobb a helyzet. De mi, mostani felnőttek azt tanultuk meg legkésőbb az iskolában, hogy nagyképűsködni ciki, az öndicséret büdös. Ellenben célszerű folyton alábecsülni magunkat és szerénykedni, mert az mégiscsak jobban néz ki, ha a többiek akarnak minket meggyőzni saját nagyszerűségünkről, mintha mi akarnánk őket meggyőzni ugyanerről.
Csak hát sajnos ez nem egészen így működik. Aki megdicsér, az jó esetben komolyan gondolja (rosszabb esetben csak cukiskodik, de ez most mellékszál), de aligha fogja negyedóráig bizonygatni, hogy mi most valóan szépek, jók, okosak és ügyesek vagyunk. Aki erre vár, és erre, meg a szerénykedésre próbálja felépíteni az önbizalmát, az egyrészt hoppon marad, másrészt pedig a dicsérő felet is kényelmetlen helyzetbe hozza.
 |
| Ha a virtuális lájkot örömmel fogadod, nyugodtan örülhetsz neki szemtől szemben is (Fotó: pixabay.com) |
De akkor hogy kellene kezelnünk az elismerést?
A világ legegyszerűbb módján: egy köszönömmel, és egy mosollyal. Feltéve persze, hogy valóban őszintének ítéljük, és nem egy bóknak álcázott leszólásról van szó. Utóbbi más tészta, ott nyugodtan visszakérdezhetsz, mit is akart ezzel mondani valójában az illető. De egy igazi bókot nyugodtan elfogadhatsz, és örülhetsz neki, nagy valószínűséggel senki nem fog nagyképűnek tekinteni miatta.
És mi az, amitől minden elismerés az erejét veszti?
Van viszont egy-két olyan közkeletű válasz a dicséretekre, amelyektől a legjobb szívű barátunknak is elmegy a kedve attól, hogy az őszinte elismerés hangján szóljon hozzánk. Biztosan te is ismered őket!
“Igen, ügyes volt a fodrász.” Vagyis rögtön másvalaki teljesítményének tulajdonítod azt, hogy jól nézel ki. Persze egy jó fodrász nagy kincs, de azért mégiscsak rajtad van az a haj. Még nagyobb gáz, ha olyan elismerést is másoknak adsz át, amelyikért tényleg az utolsó szögig te dolgoztál meg: például ha megdicsérik egy munkádat, te pedig azonnal a munkatársaid segítségét kezded el méltatni.
 |
| Nyugi, azért bókolnak, mert megérdemled! (Fotó: pixabay.com) |
“Jaj, dehogy!” Hát, pedig dehogynem! Ha valaki megdicsér, és komolyan gondolja, akkor ne kezdd el azonnal meghazudtolni, inkább örülj, hogy így gondolja. Ezt akár ki is mondhatod: az “örülök, hogy így gondolod, köszönöm” válasszal egyáltalán semmi probléma nincs. Ez nem szerénytelenség, hanem normális magabiztosság.
“Ó, tényleg így gondolod?” Ez nem az “örülök, hogy így gondolod” visszafogottabb verziója, hanem egy olyan mondat, amivel azonnal leleplezed a saját bizonytalanságodat. Ez pedig egyes helyzetekben egyáltalán nem fest jól.
“Jaj, ez csak egy ócska rongy, tíz éve vettem a turkálóban!” Ez az a helyzet, amikor az ismerősöd biztosan nem fogja még egyszer erőltetni, hogy megdicsérjen – elvégre épp most vontad kétségbe az ízlését, vagy a józan ítélőképességét. Nem lenne egyszerűbb szimplán megengedni magadnak, hogy örülj, neki pedig megköszönni szépen a bókot?És ha már ott vagy, te is nyugodtan megdicsérheted az ő ruháját, napszemüvegét, frizuráját, vagy azt, hogy összeszedett, és mindenre jut ideje. Neki is jól fog esni 🙂
Ha úgy gondolod, hogy másnak is hasznára lehet a cikk, megköszönöm, ha megosztod a linket (a cikket viszont légy szíves, ne másold). A Zöldsaláta Facebook-oldalán mindig találsz valami újat, képes illusztrációkért pedig kövess az Instagramon!
Judit