Műanyagmentes július – egy másik szemszögből nézve

Javában folyik a műanyagmentes július. Van, aki teljes gőzzel nyomja, van, akinek ez már nem is jelent különösebb változást, mivel nagyjából műanyagmentes, zero waste háztartást vezet, és van, aki most csodálkozik rá arra, hogy jé, egy csomó műanyag tárgy tök egyszerűen kiiktatható az életünkből. Sőt, olyan is van, aki erőpróbának tekinti, végigtolja, aztán meglátja, mit tud a hétköznapokban is továbbvinni a műanyagmentes július vállalásaiból. Más meg annyit vállal, amennyit bír, kísérletezik, próbálkozik, lépésről lépésre halad. És eddig ez nagyon jó dolog, különösen, ha a most bevezetett változások tartósak maradnak.

Ezt olvastad már? Ezeket e műanyag tárgyakat viszonylag könnyű kiváltani otthon

A leszólás örök. Vagy mégsem?

Van viszont egy másik vetülete a dolognak, amiről kevesebb (bár lassanként egyre több) szó esik. Az, hogy vannak páran olyanok is, akik a műanyagmentes július apropóját, meg úgy általában a zöld szemléletet is arra használják, hogy magas lóról tekingessenek lefelé másokra, a „tömegre”, a „fogyasztókra”, a „birkanépre”. Persze nem újdonság ez, valószínűleg egyszerűen ilyen az emberi természet, jólesik néha odatartozni a „különlegesek”, a „morálisan felsőbbrendűek” közé, és mások kritikáján építgetni a saját kis büszkeségünket. Ez is olyan, mint a szépségideálok, minimum nehéz lesz teljesen felszámolni.

Csakhát, pont az utóbbi időben jutottunk el végre oda (szerencsére, teszem hozzá), hogy már nem annyira píszí beszólni a túlsúlyosnak a strandon, a tetováltnak az utcán, a hangoskodó gyerek anyjának a buszon, a miniszoknyás lánynak a Körúton. Van ilyen, még mindig, persze, csak már nem szeretjük, nem tekintjük természetesnek (végre).

Egyre több hang szólal fel az iskolai beszólogatás, csúfolódás, kiközösítés ellen is (megint csak végre). Az anyákat érintő mommy-shaming („hogy tartja ez a szerencsétlen hercegné azt a gyereket, hát minekazilyennekgyerek?”) sajnos még mindig tartja magát. Már csak azért is, mert anyaként mindenki elbizonytalanodik legalább egy kicsit, és ezt sokan szeretik más anyák lehúzásával helyrebillenteni. De összességében azért (nagy optimizmussal) elmondható, hogy ezen a téren lassanként elindulunk egy jobb irányba. Egyre kevésbé akarunk megfelelni mindenféle kívülről jövő elvárásnak.

A műanyagmentes július sötétebbik arca

Ehelyett viszont feltaláltuk magunknak az eco-shaminget és a food-shaminget, plusz még száz másfajta leszólási lehetőséget. Húst eszel? Mindjárt jön valaki, aki majd elmagyarázza, miért nem kellene ezt tenned. Nem eszel húst? Majd jön valaki más, aki jól elmondja, mekkora károkat okozol ezzel magadnak. Tejet iszol? És mi lesz a tehenekkel? Nem iszol tejet, mert esetleg érzékeny vagy rá? Mi ez a mentes hiszti már megint?

Ezt olvastad már? Így csökkentjük mi a hulladékunkat

Megvettél egy palackos ásványvizet? Nem érdekel, hogy nem tudtad újratölteni a kulacsokat! Szégyelld magad! Műanyag szatyorral mentél bevásárolni? Nem érdekel, hogy most használod tizedszer, szégyelld magad! Megvettél egy tartós műanyag étkészletet, hogy ezzel váltsd ki az egyszer használatosakat? Szégyelld magad! Műanyagmentes július van! Vettél egy bambusz fogkefetartót? Álszent konzum-környezetvédő, szégyellje magát az ilyen! Saját étkészlet nélkül mentél fesztiválozni, és megettél egy gyrost műanyag tányéron? Hát még ennyi erőfeszítést sem tudsz tenni a műanyagmentes július jegyében? Textil szatyorral jársz vásárolni, de még nem mindened csomagolásmentes? Tessék elbuszozni a piacra, nem érdekel, hogy nincs időd! Nekem van, pedig én is dolgozom!

A lemondás kultusza

Mindez már csak azért is népszerű dolog, mert a mi kultúránkban az erőfeszítésnek, a lemondásnak, a saját szükségleteink visszaszorításának nagy kultusza van. Nézzétek meg mondjuk a népmeséket, mit kap a rest leány, és mit kap a szorgalmatos, szerény, visszafogott, aki mindig kész a kényelemről való lemondásra. Szóval van mire hivatkozni, ha a „nagyobb jó” érdekében cseszegetni akarjuk embertársainkat.

Pedig az a hírem van, hogy ez így nem működik. Az a kezdő, akit érdekel a változtatás, de nem hirtelen és nem azonnal, tapogatózni fog. Lépésről lépésre változtat. Lehet, hogy előbb csak a textilszatyorra szokik rá. Aztán egyszer csak visz kulacsot. Aztán egyszer csak felfedezi magának a piacot. De ha már az elején abba ütközik, hogy beszólnak neki, mert nem tesz eleget, és rögtönmostazonnal, mert műanyagmentes július van, akkor kevéssé lesz lelkesedése folytatni.

Ezt olvastad már? Nem a testpozitivitás a megfejtés, hanem az, hogy nincs jogod beszólni!

A radikális irányzatok előbb-utóbb mindig kiváltják az ellenkező reakciót. Ahogy a túlsúlyosaknak való beszólogatás az #effyourbeautystandards hashtaget húzta maga után, simán lehet, hogy a lelkiismeretfurdalás-keltés jó néhány emberben a „tojok én erre az egész zöld hülyeségre” hozzáállást ébreszti fel. Vagy azt, hogy elkezd ő is beszólogatni, és elkezdi zöldagyú faölelgetőknek bélyegezni azokat, akik környezettudatosan élnek. Ahelyett, hogy rosszul érezné magát, és behúzott farokkal igyekezne igazodni az elvárásokhoz. Hátizé, az van, hogy az emberi természet ilyen is. Viszont ez így nem visz sehová, semelyik oldalon. Ha azok is egymás csesztetésével vannak elfoglalva, akik egyébként jórészt egyetértenek az alapokban, akkor az a gyanúm, hogy nem csak a klímaváltozás okozta problémákkal kell megküzdenünk.

Büntetés, jutalom, szégyenpad, buksisimi

Hogy mi a járható út? Szerintem persze, hiszen ez is csak egy személyes vélemény, amellyel nyugodtan lehet nem egyetérteni. Tény, hogy a klímaváltozás már nem a távoli jövő, itt van, rúgja ránk az ajtót. Ha viszont ebből tömegpánik lesz, az megint durván kontraproduktív. Az emberek egyik fele pánikol, a másik meg tagad, mert nem akar pánikolni, ráadásul a két csoport, és ezen belül minden kisebb is fúj egymásra – ez nem valami klassz jövőkép.

Megint csak azt mondom, amit már annyiszor: mindenki tegye meg a magáét, akár kicsi ez, akár nagy, és senkit ne érjen bántódás emiatt. A fogyasztó nézze meg, miről tud lemondani fogcsikorgatás nélkül, és keressen helyette más alternatívát. Még inkább, egyszerűen ne vegye meg, ami nem kell. A fogyasztói igények változása ugyanis előbb-utóbb magával húzza az ipar változásait is. Az aktivista legyen aktív, akár a Fridays for Future demonstrációkon, akár a műanyagmentes július címszóval. Az ilyen mozgalmak is jók lehetnek arra, hogy az olyan dolgok is változzanak, amelyekhez az egyéni, fogyasztói döntések nem elegendőek. Csak inkább a döntéshozókra próbáljon hatni, és ne másokban ébresztgesse a szégyent, ha lehet.

Akinek a hirtelen, radikális átalakítás jön be, az alakítsa hirtelen hulladékmentesre a háztartását. Akinek meg a fokozatosság, az fokozatosan. Ne a „ciki” meg a beszólások hatására, ne azért, mert „mitfognakszólni”, ne a jutalom-büntetés vonalon mozogva, hanem a tájékozódás, ismeretszerzés, fejlődés spektrumon. (Igen tudom, ez kicsit utópisztikus elképzelés, de a dicséret-büntetés, mint egyetlen értékmérő vonaláról is jó lenne már elmozdulni – nem ezt utáljuk véletlenül a poroszos oktatásban is?)

Ésszel, szívvel, lélekkel

Tapasztalatot megosztani, egymástól tanulni, ötletelni jó dolog. Ebben a témában, ahol viszonylag kevés a tapasztalatunk, különösen nagy szükség van rá. Terjedjen a jó gyakorlat, formálódjon a köztudat. De mindenki nézze annyira felnőttnek a másikat, hogy rábízza, mit épít be az életébe a megosztott tapasztalatokból, ötletekből, hackekből. Bélyeget nyomni senkinek senkire nincs joga.

Ezt olvastad már? Önszeretet, önutálat, megszégyenítés vagy tutujgatás?

A másik oldalról pedig szintén megint ugyanazt mondom, mint az összes többi shaming témájában. A fene nagy elfogadás jegyében beleülni a „jóleszazúgy” langyos tutujgatásába úgyszintén nem igazán előrevivő hozzáállás. Nézd meg jól, nézd meg máshonnan is, csiszolgasd, újíts, válts, fejlődj, haladj előre – lehetőleg úgy, hogy eközben jól is érezd magad. Ne csak a végén, mert ennek a folyamatnak nagyjából soha nincs vége. Szóval söprögessen szépen mindenki a saját háza táján, felnőtt, érett módon, a saját ritmusában. Ésszel, szívvel, lélekkel.

Ha úgy gondolod, hogy másnak is hasznára lehet a cikk, megköszönöm, ha megosztod a linket (a cikket viszont légy szíves, ne másold). A Zöldsaláta Facebook-oldalán mindig találsz valami újat, és beszélgetni is tudunk a cikkekről. Képes inspirációért, sneak peekekért, és más exkluzív tartalmakért pedig kövess az Instagramon!

Ésszel, szívvel, lélekkel: Judit