Jól látjátok, március hatodikán írok a karácsonyról. Hogy miért is? Mert már elmúlt annyira, hogy nagyjából el is felejtettük, sőt, a Valentin-nap, mint újkeletű kötelező szeretésünnep is elmúlt már vagy három hete. (Na jó, hamarosan itt a nőnap, amikor jó eséllyel kapunk virágot, szerencsésebbek gyémántot is, ez is valami.) Szóval mostanában elég sokszor eszembe jut, hogy decemberben mennyien és mennyiszer írták fel a Facebookos üzenőfalukra, hogy miért is nincs minden nap, de legalább minden héten karácsony, mert olyan nagyon jó, hogy a nagy össznépi szeretet jegyében mindenkinek megmelegszik egy kicsit a szíve. A nyugdíjas néni megköszöni a buszsofőrnek az egész évi áldozatos munkát, meg ránk mosolyog az eladó, meg jönnek a szeretettől csöpögő Coelhók az üzenőfalra csőstül, és még a házmester meg a postás is széles vigyorral kíván kellemes ünnepeket.
 |
| Kép innen |
Őszintén szólva már akkor sem igazán tudtam bólogatni az ilyen bejegyzésekre. Végiggondoltam ugyanis, hogy mit is szeretnének a szentimentális üzenetek küldői meghosszabbítani az év minden hetére. Felteszem, nem a mérgezettegér módjára ajándékért rohangálást és az összes többi kötelező pluszfeladatot, amit egy évben egyszer az ünnep kedvéért szívesen, de ha minden héten kellene, hát, akkor valahogy nem lenne egészen őszinte a mosolyom. (Ha te esetleg mégis ezt hiányolod, akkor azért nem árt elgondolkodni, mit is szeretnél vele helyettesíteni az életedben.) Sokkal inkább azt, hogy az össznépi nagy decemberi szentimentál jegyében végre nem félünk kimutatni az érzelmeinket, a szeretetünket, az elismerésünket, egyáltalán, nem félünk mosolyogni, akár csak úgy, a bolti eladóra, meg a postásra is. Na de miért kell ehhez egy világnap? Miért kell ünnephez kötni, olyankor viszont kötelezőnek kikiáltani a szeretet megnyilvánulásait? Miért csak karácsonykor veszítjük el az ilyen irányú gátlásainkat, és miért érezzük úgy az év bármelyik, átlagos hétköznapján (mondjuk épp március hatodikán, pénteken), hogy a másik félreérti, undok lesz, meg különben is van elég bajunk, minek vigyorogjunk? Nem először érzem úgy, hogy sok embernek kell valami hivatkozási alap ahhoz, hogy feladja a kötelező visszahúzódást és a mélyen rögzült görcsöket Egy engedély, amit a karácsony megad, de a március, meg a szeptember mondjuk nem.
Mi lenne, ha egy kicsit összezavarnánk a világot, és mernénk jó fejek lenni csak úgy? Persze ha tényleg rossz kedved van, nem kell feltétlenül erőltetni, kevés van, ami gázabb, mint fogcsikorgatva, mindenáron pozitívkodni. De ha épp tetszik, amit a másik csinál, miért ne mondanád el neki, vagy köszönnéd meg egy mosollyal? Miért ne szereznél neki egy jó napot, órát, percet? Miért ne hívnád fel a barátodat, barátnődet csak úgy, vagy írnál neki egy üzenetet a fészen? Ha félreérti, és hülyének néz, hát lelke rajta, az az ő problémája, nem a tiéd. Higgyétek el, az ilyen mosolyok és apró elismerések járványszerűen tudnak terjedni, és ebben a búvalbélelt országban ez nem feltétlenül baj. Mit szóltok hozzá, megpróbáljuk? Mondjuk épp most, márciusban. A karácsonytól teljesen függetlenül.