Vannak dolgok, amelyektől sokadszorra is lendületből lemegyek az agyamról. Például ez az izé, böcsületes nevén háztartástani kézikönyv 1955-ből, ami egy ideje közröhejként terjed a neten, pedig inkább hátborzongató:
Én is megkaptam, kicsit nevettem, kicsit hátborzongtam, és leginkább nagyon örültem, hogy ma már nem 1955-öt írunk, hanem 2012-t. Aztán tegnap azt olvastam valahol, hogy ez még ma is megállja a helyét így, ahogy van, asszonkáknak tessék őrizni a háznak az ő tűzhelyét, amíg férjuram hazahozza a vadat az erdőből. Kíváncsi lettem, rákerestem, és kiderült, hogy ez egyáltalán nem elszigetelt vélemény. És nem, nem elsősorban férfiak gondolják így, hanem egyébként teljesen normális, középosztálybeli, gyereket nevelő (éljen a szülői minta), húszas-harmincas nők. Sőt, a férfi kommentelők jó része (egy-két kivétellel) megjegyezte, hogy ő társat szeretne maga mellé, nem rabszolgát, ami abszolút pozitív.
Nem sokkal utána mindenütt hír volt, hogy az új BTK-ba sem került be a családon belüli erőszak, mint önálló törvényi tényállás. Nem azt akarom mondani, hogy minden, hagyományos szereposztás szerint működő családban verik az asszonyt. Szó sincs erről, némelyek egész jól elműködgetnek így. Mégis, nem hiszem, hogy véletlen, hogy a „szépen élünk” álcája alá bújt kegyetlen női kiszolgáltatottság szimbólumául épp az 50-es évekbeli csinos kis stepfordi feleségeket választották ennek az egyébként zseniális reklámnak az alkotói. Nekem kicsit ütős az egybecsengés…