Kérem vissza a “normális” életet! Tényleg?

Ne értsetek félre, én is szeretném, ha ez a járvány eltűnne végre. Igen, én is kérem vissza a normális életet abban az értelemben, hogy szeretném, ha nem kellene folyton stresszelni a koronavírus miatt, mehetnénk koncertre, utazhatnánk, és nem kellene kerülni minden olyan helyzetet, ahol ötnél többen vannak. De azt nem gondolom, hogy az, az élet, amit korábban éltünk, tökéletes, és mint ilyen, “normális”, csak azért, mert “így szoktuk”.

Az utóbbi fél évben azt figyeltem meg, hogy a legtöbben egy az egyben azt az életet kérik vissza, amit márciusban egyik pillanatról a másikra dobtunk el. Mondván, amit megszoktunk, az a normális. Pedig, ha egy kicsit őszinték vagyunk, akkor nem nehéz felismerni, hogy lenne rajta bőven változtatni való. És ha már a nyakunkba kaptuk ezt a mostani balhét, akkor legalább használjuk fel arra, hogy kigyomláljuk mindazt, amire már tíz évvel ezelőtt se lett volna szükségünk.

Mondjuk például úgy, hogy nem a felszínt kapargatjuk, hanem felteszünk pár mélyebbre menő kérdést, akár kicsit kellemetleneket is Olyanokat, amelyek esetleg változásokat is elindíthatnak.

Mi a normális?

Először is, mi a normális? Azzal, ugye, tisztában vagy, hogy ami itt, Kelet-Európában normálisnak számít, arra tőlünk nyugatabbra sokszor döbbenten néznek? Igen, a zsíros kenyér is ilyen, de ez lenne a legkevesebb. De ugyanilyen őszinte döbbenettel szoktak nézni a szerencsésebb országokban élők a hálapénz jelenségére, meg arra is, hogy nálunk a „megoldjuk okosba’” a nagy népi körjáték, amelyben mindenki igyekszik kicselezni a másikat.

Van pár „normális” dolog, amit nem szeretnék visszakapni

Nem akarom, hogy újra az legyen a normális, hogy a boltban szorosan rám tapad a következő vevő. Elég komoly a tömegtűrésem, koncerten edződtem, de a hetes buszon és a kisboltban kényes vagyok az aurámra. Nyugi, egy perccel se fogsz később sorra kerülni, ha nem lihegsz a nyakamba.

Nem akarom, hogy újra az legyen a normális, hogy egészen apró dolgokért is személyesen kelljen rohangálni bankba, irodába, ügyfélszolgálatra, Papírország összes papírjával, és erről is egy másik papírral. Tiszteljük már végre egy kicsit egymás idejét, és kerüljük el a felesleges papírgyártást.

Ezt olvastad már? Vajon sikerül-e áttörni a 20. századi gondolkodás falait?

Nem akarom, hogy újra az legyen a normális, hogy egy náthás, influenzás időszakban egymás hajába tüsszögjünk a buszon. Tanuljunk meg ilyenkor is maszkot hordani.

Nem akarom, hogy újra az legyen a normális, hogy ha van egy szabály, akkor azonnal jönnek azok, akik az ENSZ 1975-ös nyilatkozatának apró betűs függelékében, a kivételek kivételei között találtak egy hivatkozást, ami esetleg úgy is értelmezhető, hogy nekik itt és most nem kell betartani a szabályt. Valamint felkutattak egy 1982 októberében készült vizsgálatot is, amely szerint az adott szabály hülyeség. Legyen már inkább az a normális, hogy „van egy szabály, betartod, kész”. Mondjuk például ahelyett, hogy a szabálykövetés által igényelt idő, energia és kényelmetlenség ötszörösét fordítjuk a kibúvók és kiskapuk keresésére. Meg arra, hogy „én igazán csak egy kicsit csinálom máshogy, hát nehogy már ez baj legyen”.

Ezt olvastad már? Alázat, kemény munka, és más félreértések…

És akkor tegyünk már fel néhány kérdést!

Például, hogy miért normális az, hogy a magyar munkavállaló lázasan, betegségét (igen, akár a koronavírus-fertőzést is) eltitkolva is bevonszolja magát a munkahelyére, mert retteg a főnöktől, meg a kollégáktól, akik majd miatta túlórázhatnak? Miért nem lehet az a normális, hogy aki beteg, az otthon marad, és kipiheni? Nem csak azért, hogy ne adja tovább a fertőzést (bár ez sem mellékes), hanem egyszerűen azért, mert a szervezetnek ilyenkor pihenésre van szüksége, a dolgozó meg nem biorobot, néha újra kell termelnie a munkaerejét.

Ezt olvastad már? Törődj magaddal, most valóban nagy szükség van rá

Miért normális az, hogy emberek tömegeinek nincs egy hónapra való megtakarítása sem? Vagy azért, mert ebből a fizetésből nem lehet félretenni. (És akkor rögtön jön a következő kérdés: miért dolgozhatnak emberek ennyiért?) Vagy azért, mert errefelé ahhoz szoktunk, hogy a fizetés elsejétől harmincadikáig szól, biztos állás, tuti nyugdíj. Meg ahhoz, hogy döbbenten nézzük a félmillás bérigénnyel „bepróbálkozó” fiatalokat, hogy mit képzelnek ezek. Pedig csak azt képzelik, hogy normálisan megélnek a munkájukból.

Miért normális az, hogy amikor elrendelték a digitális oktatást, a legtöbb családban az anyukák szívtak, mint a torkos borz? Nem lehetne, hogy ne az otthoni tanulást, mint műfajt szidjuk, hanem feltegyük azt az alapvető kérdést, hogy ilyenkor hol van apuka? És hogy anyuka munkája miért nem épp olyan fontos, mint apukáé? Ha pedig az a válasz, hogy mert egy nő ugyanabban a munkakörben kevesebbet keres, mint egy férfi, akkor megint itt a következő kérdés: miért is?

Ezt olvastad már? Így láttam szabadúszóként a digitális oktatást

Miért nem ott segítünk, ahol kell?

Miért normális az, hogy azok, akik előszeretettel hivatkoznak a „közösség” erejére, és mindenkitől abszolút lojalitást várnak, abban a minutumban farolnak ki a közösség lojális tagja mögül, amint az illető bajba kerül? Normális-e az, hogy a karanténba kerülők például remegve teszik ki az ajtóra a piros cetlit, mert „megszólja” őket a szomszédság (WTF???)? Ahelyett, hogy ha már nyomatjuk ezt a „közösség” dumát, akkor tényleg odafigyelnénk egymásra?

Miért normális az, hogy megnézzük egy területen a legtöbb korlátozással szembenéző résztvevőt, és nem őt emeljük feljebb, hanem hozzá nivellálunk mindenkit, az esélyegyenlőségre hivatkozva? Ha a mélyszegénységben élőknek nincs számítógépük, akkor miért nem nekik segítünk, abban, hogy legyen? Mondjuk ahelyett, hogy kijelentjük: bocsika, országosan nem adottak az online oktatás feltételei?

Ezek persze csak kérdések, mondhatni költőiek. A választ mindenki fogalmazza meg magának. Hátha ez a világméretű krízis olyan alapvető változásokra is alkalmat ad, amelyek felszámolnak néhány morzsát a százéves lemaradásunkból…

Köszönöm, ha megosztod a linket, a cikket viszont légy szíves, ne másold. Gyere beszélgetni a Zöldsaláta Facebook-oldalára vagy az Instagramra!

Ésszel, szívvel, lélekkel: Judit

Fotók: Pixabay.com,